Weöres
Sándor néhány szép verse
JÓZSEF ATTILA UTOLSÓ
FÉNYKÉPÉRE
ELSŐ SZIMFÓNIA- (A
négy évszak: Jubilus, Himnusz a Naphoz, Valse triste, Haláltánc)
ARS POETICA
Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.
Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.
Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.
A GALAGONYA
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold
rá
fátylat
ereszt:
lánnyá válik,
sírni
kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
CSIRIBIRI
Csiribiri csiribiri
zabszalma --
négy csillag
közt
alszom ma.
Csiribiri csiribiri
bojtorján --
lélek lép a
lajtorján.
Csiribiri csiribiri
szellő-lány
szikrát
lobbant,
lángot hány.
Csiribiri csiribiri
fült katlan
--
szárnyatlan
szállj,
sült kappan!
Csiribiri csiribiri
lágy paplan
--
ágyad forró,
lázad van.
Csiribiri csiribiri
zabszalma --
még mellettem
alszol ma.
ROBOGÓ SZEKEREK
Mennek a
fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka -- a
tanyai kutyaugatásokon át, tova! s a falusi zárt kapuk
álmain át,
tova! az uton a kétfele meredeken árny-hegyü jegenyesor
innen is onnan
is árkai mentén.
A gyerekek
alszanak, elviszi őket a fuvalom az égbe, hol érik a
csillag, e gömbölyü, de tövises alma, s a hold-fele
kanyarog a hintafa
bársonya, cifra szalagja, de virrad, a kicsi öcsik és
hugok álmai
hajnali légcsiga fonatain újra le, földre pörögnek.
Súlyos muraközi
ló dobog, a kövön a pata kopog, a paripa fölnyihog
-- a falon a ló feje, hó-szinen a fekete, tovasuhan --
ablakon és puha
keszekusza mennyei álmokon átfut az árnyék.
Mennek a
fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek -- az
uton a kikeleti lombokon a szekerek erezete iramodik --
ágyban a
kisfiu és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu,
salátabokáju,
kakukkfejü tarka lovat lát.
TÉMA ÉS VARIÁCIÓK
Ma szép nap
van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen
és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is
nóta hangzik.
Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az
árokszélek a
futkosásban és a nap nótával tölt mindenkit, még a
hangzásból is
rabkocsi remekel.
Ma szép
futkosás van, csupa mindenki, sugárzik az árokszél a
kutyákra és az idő remekül tölti a napot, még a hangban
is nóta
rabkocsizik.
Ma szép kutya
van, csupa futkosás, rabkocsi nótáz telten és
mindenki hangosan remekel az árokszélen, még a napból is
idő sugárzik.
Ma szép
árokszél van, csupa nóta, remek hangzás a kutyákból és
rabkocsiban tölti mindenki a napot, még az idő is
sugarazva futkos.
Ma szép
mindenki van, csupa remek, futkos a rabkocsi az árokszélen
és a kutyák hangosan sugárzanak az időbe, még a nap is
nótázva tölt.
Ma szép remek
van, csupa hang, futkosás az árokszéli napon és idős
rabkocsi sugárzik a kutyákra, még mindenki is töltésen
nótázik.
Ma szép töltés
van, csupa kutya, sugárzó nóta a napban és remekül
időz mindenki a rabkocsiban, még a futkosás is hangosan
árokszélezik.
Ma szép idő
van, csupa rabkocsi, remek hang a futkosásban és kutyát
tölt mindenki az árokszélen, még a nóta is sugárban
napozik.
Ma szép
rabkocsi van, csupa töltés, sugárzik a remek napba és
kutyás árokszélek hangzanak a futkosásba, még az idő is
nótázva
mindenkizik.
Ma szép nóta van,
csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen és
hangosan futkosva mindenki sugárzik, még a nap is
rabkocsiban időz.
Ma szép hang
van, csupa nap, futkos a nóta az árokszélen és remek
rabkocsi sugárzik az időben, még a töltésen is mindenki
kutyázik.
ÖREGEK
Kodály Zoltán mesternek
Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé --
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban --
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízüen --
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jónapot, bácsi."
A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."
Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.
És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.
És rabok ők már,
egykedvü, álmos, leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata --
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:
"No gyere, tedd le."
DIÁKNOTESZ
A szobában most egyedül vagyok
és ezen a határolt helyen
a Nap csak énnekem ragyog:
itt értem van a mozgás, nyugalom,
miattam száll a cigarettám füstje
s miattam van kampó a vas-fogason.
*
Sokan jönnek már életembe
gomolygó arcok
szeszélyes orrok összevisszasága
SZEMEK
Jönnek valahonnan
nem távoznak semerre már
Honnan
ez a tolongás
arcok bonyolult összevisszasága
ahogy az életembe záporoznak
Kérem hölgyeim és uraim
ez nem népgyűlés
Jönnek
kinálást se várnak
leülnek mély nagy bőrfotelokba
üresen nézik a falakat
csak ülnek
Nem távoznak semerre már.
*
Győr:
a nyár
az aszfaltot puhára nyalta,
tikkadtan füstölgött a gyár.
*
Fáj, hogy a rím meghal. A drága
beteg halotthalovány, hiába,
nincsen segítség, körme kékül
és tapadósak fakó ujjai.
És a vers se jár lábakon már
-- a háborúban amputálták --
repülőgépre ül
és repül:
táv-kendőzte
kicsi pont.
Vajon eléri-e még a Földet?
FILIGRÁNOK
`Önkarikatúra`
Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat
ki érti meg?
Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg.
Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a
nyári napon.
Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon.
`Az okos`
A fogyó Holdnak
kilopná félszemét,
hogy neki három is legyen.
`Körhinta`
A szoknya-örvény körbe-kavarog
nyári ruhák és meztelen karok
öreg kintorna fás melódiája
a forgás hívó kábult himnusza
és hallgatom mint a kusza
sellő-danát Goethe halásza.
`Füst`
Cigarettázom az árokparton.
Húsz fillér az összvagyonom.,
de az egész Föld a hamutartóm.
`Dzsessz`
Hol a dzsessz-muri lesz,
oda fut a dressz meg a fez,
dominó, kimonó meg a nyílt apacsing,
oda hol a dzsessz-zene lármáz,
oda csoda-sok boka csámpáz,
oda csoda-sok toka ring.
`Koratavasz`
A madár
elszáll,
a gally utána kiegyenesül.
`Osvát`
Már meghalt. Sose láttam.
Telefonon beszéltem vele.
A hangját majd akkor temetik,
amikor engem.
FŰ, FA, FÜST
Özönvíz-táj ez, tág és szédítő,
a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az uton --
Ekképp mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a hold kezemnél ült az almafán,
az "ee-ee" és "papa-mama" után
az első, amit kimondott a szám:
"fű, fa, füst".
Úgy tűnik, mintha látnám-hallanám:
fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd
mitől országok esnek szerteszét
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
"Ffü -- ffa -- fjtt --"
Fogatlan szájjal tátogattam és
érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,
multat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely mint a pont kiterjedéstelen
s mert kezdettelen így hát végtelen --
mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fű, fa, füst.
A tarka egység részekké szakadt,
rámzúdult a különbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és három-magvú tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
orr-fül, huszár-baka, fésű-kefe,
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fű-fa-füst.
Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap -- tisztán emlékszem reá --
nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fű, fa, füst.
Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele,
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
Fű, fa füst.
Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban várd a végzeted.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon,
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
bucsuzóul még összeszámolom:
fű, fa, füst.
MAJOMORSZÁG
Hej de messze majomország,
ott terem majomkenyér,
majomablak majomrácsán
majomnótát ráz a szél.
Majomtéren, majomréten
majomhősök küzdenek,
majomszanatóriumban
sírnak majombetegek.
Majomtanártól majomlány
majomábécét tanul,
gaz majom a majombörtönt
rúgja irgalmatlanul.
Megépül a majommalom,
lesz sok majommajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes majomész.
Majompóznán majomkirály
majomnyelven szónokol
egyiké majommennyország
másiké majompokol.
Makákó, gorilla, csimpánz,
pávián, orángután,
mind majomújságot olvas
majomvacsora után.
Majomvacsoraemléktől
zúg a majomreterát,
majombakák menetelnek,
jobbra át és balra át.
Rémületes majomarcot
vágnak majomkatonák,
majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ.
ŐSZI ZÁPOR
zuhogó őszi zápor ablakra kopog
pereg kopog az elfüggönyzött szívre
beledobol a szoba ütemébe a bútorok dallamába
átlátszó gilisztasereg ereszkedik ablaküvegen
zörög
mocorog
zúg
sziszeg
lépdel az éberálom sivatagában
utazik idegen világ sivatag síkján
élő határtalan szívben vándorol
susog dünnyög
duruzsol
regél dalol
elvegyül a falióra énekébe
szövöget a magány csöndjébe a zugok félelmébe
a szögletek szorongásába a szőnyegek elsötétülő szinébe
üvegen át találkozik szemérmes csipkefüggönyökkel
nem ejti teherbe őket mint kinn a mezőket
hol iramától sebesül a föld és sóhajt a sár
kér libeg
csillog sír
súg mosolyog remeg
dereng izen
borong néz
megérinti az emberi sivatagot
ahol a gondok kaktuszai
az örömök pálmái tikkadoznak
megérinti az eleven medencét
ahol a társaslét és a magány
ahol az ébrenlét és az álom
uszonya váltva csillan
messze ázik ázik a
lábnyom
szikla jegenye
tücsök veréb
domb nyúl nád
fű őz
DOB ÉS TÁNC
csönd
béke
csönd
béke
fény
csönd fénye
béke csöndje
fény békéje csönd
fényes csönd béke
csönd béke fény
béke csöndes fénye
fény csöndje
csönd csöndje fény fénye béke
csönd fény
lombban kő
csönd köve
kövön fény csöndje
kőben csönd béke
kő békéje béke köve lombban
csönd fényes béke
kő lombban fény
kút csöndje fű
kútra hajló béke csönd
kút békéje inda
fű inda kő
lomb hintája kúton
fény ingája kútban
csönd dajkája
csepp
csepp
kút cseppje
cseppek csengő csöndje
csönd cseppje fény
kút habja kő lombja
fény csöndje béke
szél víz föld
kis patak irama
fény halmai
föld keblei
kút karjai
kő lábai
víztüdejü szél
lombtorkú csönd
fűruháju fény
kőarcú béke
reggel
dél
este
éj
hajnal karéja
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája
csönd
béke
fény hímzése
hab szövése
szél fonása
füst rovása
tűz írása
örökös szálak verejtéke
só
orsó
koporsó
kop
kop
harkály
óriási csönd órája
sok külön kis csönd ingája
kövön gyík
fénylő néma bálvány
béke veled
szeretőd lappang
virágzó ág rejtekében
párod rejlik
minden kapu hajlatában
rend
ünnep
béke
rend köve
ünnep lombja
csönd füve
béke kútja
szállj békés lomb csöndje
fényes ünnep ága lengj
ima irama
unalom fénye
csönd ünnep béke rend szállj
ima fény ünnnep lengj béke
fény csönd
béke
csönd
csönd
béke
béke
ÖNARCKÉP
Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.
Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.
Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.
Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?
ÖRÖK PILLANAT
Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg
levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az
időből,
mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses
öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.
Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s
tovalibbent --
így néha megérezheted
önnön-magadban
Istent:
fél-emlék a jelenben is,
és később, mint
az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a
halálon.
BUDAI GYÜMÖLCSÖS
Északra Rózsadombtól, nyugatra Óbudától,
a ferenchegyi kertben a fű ősszel se sárga,
fakó sziklák tövében galagonya-bozóton
sok bogyó pirul, mintha most szökkenne virágba.
A kert felső szögéből lelátni a Dunára
hol hidak emelkednek szónoki lendülettel,
s a túlsó, pesti parton a háztömbök sorára
hová ködöt borít vagy sziporkát szór a reggel[.]
Óriáskígyót vonszol, öntöz a feleségem,
nézem melyik kerül ki győztesen a csatából:
szárnyas bogár az asszony, és hét-öles a sárkány,
de hol a nő parancsol, a szörnyeteg cikákol.
ÓDA A KISPOLGÁRHOZ
Mikor a pásztornak, szántóvetőnek
gyökere már nincs
a fenol és a töf-töf korában,
egyetlen akinek gyökere van már,
te folyton gúnyolt,
aki sose én, mindig csak a másik:
gúnyoljalak én is? Inkább
néked dalolnék, egyetlen fülnek,
de hogy is jut hozzád dicséretem?
hiszen a szomszéd lakásra mutatsz:
a szoros bestia ott szorong;
s ha visszaküldöd a feladónak,
én elfogadom,
de hát tükörbe daloljak?
Nem gúnnyal, áldozatos
lélekkel szólok hozzád,
egyetlen eleven emberi valóság
korunkban, új nemes-osztály!
címered autó, zászlód miki-egér,
jelszód szerezni ami még nincs,
kardod fényes könyököd,
taposó talpad;
hajdani lovagok utóda te,
aki akarsz, aki hódítsz,
ha tágas léttel szemközt nem lehet,
szűk lehetőség kanyarjain át.
Megvallom, már gyerekkoromban
vonzottál: akarásod, erőd
az eszközök és tárgyak sürüjében.
Inkább, mint kutyabőrös
aluszékony pereputtyom,
vagy a lomha tempós
munkájú parasztok:
ámulatomra te voltál,
átszöktem Kefetéékhez, Szabikékhoz,
Varvácshoz és Kogához:
sose tétlenkedsz, folyton csavarsz valamit,
nem nézed a holdat, vagy ha mégis,
érzelmes gramofon-zene mellett;
haj de színes vagy! Csupa pumpa, motor
körülötted, és bohém kedélyed
az ellenlábas nemre vadító,
ha kirúgsz a hámból, szakadjon a húr,
de jósz[i]vü vagy, mint senki más,
csak ha megsértik önérzeted,
hű, micsoda rossz! nincs még egy ilyen
csodálatos ember a világon!
Feltalálsz mint Faust,
hódítsz mint Casanova,
és te vagy Byron is, alanyi költő,
csupa ábránd, zabolátlan képzelet,
dallal, mókával, nekibusulással
ontod önmagad nagyszerüségét!
Te vagy a lírai lélek;
a hivatásos poétákban
nyoma sincs költőiségnek.
Jártam Ungarettinél,
Babitsnál, Eliotnál:
hűvös, tiszta szeretet fogadott,
cifrátlan, unalmas.
De mindeniknél a házmester
motort berregetett,
két-három felesége volt,
öt-tíz szeretője,
rengeteg adóssága,
s este részegre itta magát
és sírt, mert senkije,
semmije a kerek érzéketlen
végtelenségben!
Hódolok előtted. Nem gúnyollak: irigyellek.
S mert irigységem alád-rendel:
belőled és jelenedből
bár szűkösen, részesülök én is.
Te: én vagyok; de hol a másik, a harmadik?
Hajdan Göcsej, a bugris vidék,
mindenhol a szomszéd falutól kezdődött.
Ha veled beszélni akarok,
csak magamhoz fordulhatok,
sokmillió lángeszű egyéniség közt
egyetlen kispolgár a világon.
VÉNÜLŐ FÉRFI
Úgy élt szegény már,
mint puszta ház,
ki szétvigyáz
magába, némán,
s fösvény a gazda,
kaput se ád,
két ablakát
papír tapasztja,
s ha látja, retten
az út s ijedten
könyökbe fut --
árva, se párja...
de várva várja
az új kaput.
TOCCATA
`Bata Imre barátomnak`
Ahogy öregszem,
érezem:
mint forr a multba
életem,
lentebbre váj a
gyökerem,
a történelmet
viselem.
Gyerekkorom:
tündér, manó;
nem volt tévé,
se rádió,
kocogott sok-száz
ló, csacsi,
ritkaság volt a
gépkocsi,
mögötte gyors
kölyök-csapat
csodálkozón
loholt-szaladt.
Az ég üres volt,
kék mező,
még nem csíkozta
repülő.
Vasút, vagy villany:
távoli
kis állomások
lángjai.
Félszáz évem
merül tovább:
a nagyapát,
a dédapát
mendemondából
hámozom,
emlékeimből
toldozom,
Klapkát, Perczelt
rég ösmerém,
úgy szólítám:
uramöcsém,
mert már Rákóczi
vagy Drugeth
öreg koldusnak
nézhetett.
Oly vén vagyok hogy
borzalom!
Láthatott volna
már Platon,
de voltam fura
figura
s ő pislogott szebb
fiúra.
Amikor még
ember se volt,
páfrány-bokor
fölém hajolt,
apónak hívott
a bokor.
Mikor születtem?
Semmikor.
Két jó marék port
könnyedén
a teremtésből
hoztam én
kóválygó senki,
a nevem
Majtréja, Ámor,
Szerelem,
ős-kezdet óta
itt vagyok,
de a lepkével
meghalok.
MEGHALNI
Birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetű
s a hangja mint harang és messzi hegedű
s mind több és tétován sűrűdő lépteikre
felbődül és lerogy az űr sok-szarvú ikre,
átzudul a hideg, mindent elönt a kék!
Elönt a kék vonzás és villámló ekék
s égő tüskék fölött a Meztelen viharja
redőzve ráborúl a horpadó talajra,
megreng az édesség vad fészke, cifra tál,
s a mozdulatlanúl terjengő fénybe száll.
ECCE HOMO
Szem: magány.
Lenn út, fenn pára,
át hegy cipel.
Koponya: cella.
Kinn zárt,
benn végtelen.
Nyitott szem
ködbe húnyt.
Csukott szem
befele tárt.
Test: határolt alak,
sas száll
maga fölé.
Fáklyátlan csillag
sötétben
kel sötéten,
a világosság királya
JAPÁN TÁNCJÁTÉK
`A gésának szánt lánygyerek egy fa-bábun gyakorolja a
férfiakkal bánás
művészetét`
`Udvariasság`
Jó vagy és
finom...
Mondd, a kedved mit kiván?
Eljátsszam
neked,
hogy kering a pille-pár?
hó-szirommal hintselek?
`Dicsekvés`
Szép a lomb, ha
új --
Nézd, de szép az új ruhám!
Hítt a dájmió,
mondta, ad majd szebbet is,
én nem mentem, nem bizony!
`Kacérkodás`
Nézd, hajlong a
nyír:
párás szellő járja át.
Így hajlong a
lány,
ha fülébe csöndesen
nótát dúdol a legény.
`Gyengédség`
Úgy szeretlek,
úgy,
mint a nádzúgást az éj.
Hadd
becézzelek,
ringatnálak hajnalig...
Nem mondod hogy rossz vagyok?
`Biztatás`
Szép vagy, mint
a hold,
hogyha felhő folyja át.
Szép a
holdvilág,
hogyha pára közt gurul,
még szebb hogyha meztelen!
`Józanság`
Ládd, szegény
vagyok,
várj a kedvvel édesem!
Mindennek,
tudod,
más-más útja-módja van,
minden csóknak ára van!
`Ajándék`
Ó mért nézel
úgy
hogy szégyellni kell magam!
Jaj, nagyon
szeretsz!
Jőjj, ne szenvedj... és ne mondd
hogy kis párod szívtelen!
`Sóhaj`
Ünnep-este volt
--
Mennyi eltépett szalag!
Nézd, az én
szívem
összeszabdalt pántlikád,
porba-hullott és fakó.
`Könnyek`
Már a hold se
süt,
minden ajtó csukva rég.
Mit tettél
velem?
hol legyek most reggelig?
jaj de megver az anyám!
`Kiábrándulás`
Én szegény
bolond,
mit vesződöm itt veled?
Arcod porcelán,
kezed-lábad fa-cövek,
bábú vagy te, semmi más...
BOLDOGSÁG
`A férfi`
Szeretem ernyős szemedet,
etető puha kezedet,
mellém simuló testedet,
csókolnám minden részedet.
Ha minket földbe letesznek,
Ott is majd téged szeretlek,
őszi záporral mosdatlak,
vadszőlő-lombbal csókollak.
`A nő`
Hidd el, ha egyszer meghalunk,
föl a felhőbe suhanunk.
Vének leszünk és ráncosak,
de szívünkben virágosak.
Nagy felhő-hintánk csupa láng,
alattunk sürög a világ,
gurul a labda, sül a fánk,
mosolyog hetven unokánk.
A TAVASZ JÁTÉKAI
A tavaszi játszadozás
a partokon, a réteken!
Szerelmet hajszol a legény,
lányban szunnyad a szerelem.
Ó röpke labda, lenge tánc,
a tavasz gyilkos bársonyán
rosszul alszik a szerelem,
mocorog, ébredni kiván.
Lányban szunnyad a szerelem,
gomolygó hajfürtjeiben
melyekről pattogzik a fény
ahogy üllőn parázs terem,
ravasz varázs-lepleiben
miket cifrára fest a fény;
álomi tarkaság a lány,
mögötte árnyék a legény.
Lányban szunnyad a szerelem,
szénserpenyő szemeiben
hol felgyúl és kihúny a tűz
de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hol a toll-bábú üldögél,
hol a halál bilincse van.
Magányos éjek tőrei
vér-erek dörgő dobjai
két külön tűzvész kanyarog
egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé
kígyózik mint a gyűlölet
s az ősökkel telt temető
susogva bíztat, integet.
Ó a hináros férfi-szem
ó a homályos nő-sikoly
mikor tavasz indái közt
két test először összeforr,
ott a fehér kút angyala
vonaglik, meghal csöndesen
s jövendő koporsók hada
nyüzsög, sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej,
övé lesz konyha, kamara,
cukorral, dísszel telt fenyő,
fosztja férj, gyermek, unoka.
Lányban dereng az éjszaka
minden hulláma, csillaga,
csípője urna-íve közt
a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad
egyetlen cérnaszál-hidon
és a híd mindig leszakad!
Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad
és nem lehet és nem szabad!
A KÉT NEM
A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kisértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
A férfi -- akár bölcs, vagy csizmavarga --
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék közt jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég a semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él -- vagy tán csak élni látszik --
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, eleven,
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedőn fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.
FÉRFIAK TÁNCA
Valaha, valaha
gyermekek voltunk.
Körülguggoltuk a tüzet,
hol kukorica pattogott.
Ágakon lógtunk fejjel lefelé.
Anyánkkal aludtunk.
Valaha, valaha
gonoszok voltunk.
Megrángattuk a cica farkát,
kihúztuk a bogarak lábát,
marokkal téptük a virágot.
Ma már csak akkor gyilkolunk, ha kell.
Valaha, valaha
tiszták voltunk.
És egy napon
tündért láttunk a hegy felett,
meztelen volt és nevetett
és két kitárt lába között
a Nap, a Nap emelkedett!
Lestük estig,
akkor szétszállt fekete köddé.
Mikor hazamentünk,
anyánk zokogott,
hogy nincs fia többé.
A MENYASSZONY ÉNEKE
Szép vőlegény
ajtóm előtt:
a szűz remény
igérte őt.
Ide igérte
-- kértem én --
idáig érte
éltem én.
Sóvár imám
őt hívta mind,
ágyasszobám
feléje nyílt.
Rámmondták: "Íme,
balgatag,
a földi színre
tompa, vak."
Ezüst edény!
fehér virág!
őrző erény!
való világ!
Az üdv a számon
föllobog:
ágyasszobámon
ő kopog!
Bensőmbe hő
villámlik át,
megtörte ő
az éjszakát --
és szív-szerelmét
szent csatán
szirom-lepelként
ontja rám.
Csókunk soha
véget nem ér:
a lélek a
lélekhez ér
s mint hajnal-lázban
fellegek,
örök-egy nászban
úgy lebeg.
FAMILIA
Édes bogyót, csorgó húsu gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty kacskaringók, és ti
álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó
párnán.
Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt s tenger ragyog szivemben.
PASTORALE
Bőrödre zöld fényt lop a félhomály
s két szemgolyód egészen elsötétül.
Lehelleted a vállgödrömbe szédül,
nyakamra száll a pilleszárnyú száj.
A szíved lüktetése szíven üt,
feszes indák fonódnak derekamra,
te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,
élő koporsó, átfogsz mindenütt.
Oldalam bordás tengerpartja mellett
hogyan hullámzik a nyakad, a melled!
Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.
Megindulnak félelmes áramok
mint fellegárnyas föld felé a villám.
Aztán bokrot von a könny a pupillán.
ANYÁMNAK
Termő ékes ág, te,
jó anya,
életemnek első
asszonya,
nagy meleg virág-ágy,
párna-hely,
hajnal harmatával
telt kehely,
benned kaptam első
fészkemet,
szivem a sziveddel
lüktetett,
én s nem-én közt nem volt
mesgye-hegy,
benned a világgal
voltam egy.
Álmom öbleidbe újra
visszatér --
álmom öbleidbe újra
visszatér!
Alabástrom bálvány,
jó anya,
életem hatalmas
asszonya,
szemed Isis smaragd-dísze,
tiszta, szép,
hajad Pallas bronz-sisakja,
színe ép,
csak arcodon lett keményebb
minden árny,
mint a délutáni égen
vércse-szárny.
Első szép játékom,
jó anya,
gyermekségem gazdag
asszonya,
a kamaszkor tőled
elkuszált,
szemem a szemedbe
nem talált.
Így tűnődtem: "Mért szült,
mért szeret,
ha örökre élni
nem lehet?
Énmiattam annyi mindent
öl, temet!
Mért nem tett a hóba inkább
engemet!"
A kamaszkor tőled
elkuszált,
férfi-szívem újra
rád-talált,
férfi-szívem a szivedre
rátalált,
megköszön most percet, évet
és halált.
Álmom karjaidba
visszatér,
álmom karjaidba
visszatér...
Erős ház, szép zászló,
jó anya,
sorsomnak nyugalmas
asszonya.
Majd ha cseppig átfolyt rajtam
mind e lét,
úgy halok az ős-egészbe,
mint beléd.
HAZATÉRÉS
Anyám szemében kapzsi féltés.
Apám szemében görbe vád --
hogy megjöttem, fölhozta mégis
a legvénebb üveg borát.
Kutyánk bőrbeteg és öreg már,
csupa csont... nézni siralom.
Nemsokára, tudom, elássák
a lucernás domboldalon.
Vacsorázunk. Pár szó -- és csönd lesz.
És az a csönd úgy kiabál.
Mintha az étel sótlan volna,
mikor pupozva van a tál.
Rámnéz anyám, rámnéz apám is:
Nem az van itt már, aki volt?
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.
Annyit játszottunk a kutyánkkal
együtt, mind vad imposztorok!
Most, hogyha fejét megsimítom,
végigvonaglik és morog.
Miért nem tudunk már örülni,
ha étel és bor oly remek?
Miért vagyunk mi mind a Földön
olyan örök idegenek?
Miért nem tudok sírni, bőgni,
hogy megvénül anyám-apám
anélkül, hogy megsimogatnám
az arcukat, mint hajdanán?
Három holt idegent takar majd
a borostyános kriptabolt.
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.
CANZONE
`Feleségemnek`
Még nem tudom, hogy mennyi van nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
új, mézes
fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.
Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szivem s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm
összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.
Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
semmit se titkolok s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
imbolygó
szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.
A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő, térdedhez buvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
s nem mond itéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.
HÁLA-ÁLDOZAT
Szememnek `Ady` nyitott új mezőt,
`Babits` tanított ízére a dalnak,
és `Kosztolányi`, hogy meg ne hajoljak
ezt-azt kívánó kordivat előtt.
Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak
mint csillagok, vezérlő tűzjelek.
Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek
érzi minden pompáját a daloknak.
De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre.
Három kanyargó lángnyelv sisteregne,
ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.
Oltáromon vadmacska, páva, bárány:
három költő előtt borul le hálám.
Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.
KODÁLY ZOLTÁN
Örvendj, Pannonia, szökkenj virágba:
ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked,
én állok kicsinyeid ágya mellett,
lépteiket az én dalom fogadja
és csalogatja folyton magasabbra
mint a sziklán vérnyom a vadászt. Ki engem
hallgat már bölcsőjében és tovább:
szándéka ellen is színig telik
szándékommal, s nem ád okot haragra.
Itt minden szívet én vettem magamra,
kezem között melengetem, és rátapad
nem-földi asszonyillat bélyege.
Itt minden lépést én vettem magamra,
alájagördül vérem szőnyege.
Árát megadtam. Örvendj, szökj virágba:
a kóbor széltől elragadtalak,
hogy tiszta szálból szőjjem a jövődet.
Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.
DSIDA JENŐ
EMLÉKÉNEK
Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől.
Fájdalmas, ha a
mű csonka lesz, abbamarad.
Csonkán is rege-kincs a Tiéd -- de kivánhat a lélek
porba-lökött
hontól üdvöt a tiszta dalért?
Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset,
Téged,
Széphangú! nem feled el sohasem.
ÜDVÖZLŐ KÁRTYA
`(Fülep Lajoshoz)`
A rétet lerókázza szakadatlan
ipar-csatorna, gyilkos áradat.
Sorvasztó gyalázatban megmaradtam,
satnya kóró, gesztenye-törzs alatt.
A fű kiégett, én csak elfakultam,
annyi vigaszra mégis van okom
hogy ész nélkül, nem-értőn, nyomorultan,
óriás lombjába nézek vakon.
HÖLDERLIN
míg lábon járok eszméletlen élek
elalszom és álmomban ébredek fel
a távolság gyűrűvé összezárul
nem világít nekem többé a reggel
a térben a fekete nap ragyog
nem tudom mikor dél és mikor éj
égi léggel öntöz külön időm
állandó boldogság és nincs veszély
JÓZSEF ATTILA
UTOLSÓ FÉNYKÉPÉRE
A szemből, honnan minden ég kifolyt,
bánat, keserüség befele szédül.
Pókláb szalad péppé-vált teste nélkül
és egyhelyben kaszál a széttiport.
MERÜLŐ SATURNUS
`T. S. Eliot emlékének`
Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom,
nincs felelősség, menhelyen könnyű az aggnak élete.
Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt
deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta -- bolond! --
és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő
végtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a
bölcset,
hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt,
minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe
a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.
Így állok, arccal falnak fordítva, törött
pásztorbotommal.
Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj
nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot
kitúrja -- bánjam-e? -- már nem hivatásom,
agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant
szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk
bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból,
a kapuba rakott robbanásból --
Mint ha sínén a vonat
rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs --
bánjam-e? -- lehet, megállítják a végső percben;
vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;
talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül:
ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.
Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört,
könnyű szalmán heverni évezredek
fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban,
én is csak farukat s lobogó füleiket látom.
NOCTURNUM
Végtelenül únom szünetlen
zártságomat egy férfi-testben,
percre sem múlik jelenléte,
közös ágyban kell hálnom véle,
érzem melegét, nyirkát, végig
lábujjától hajgyökeréig,
beleinek kacskaringóit,
hím-rönkjét, meddő mellbimbóit,
tüdő-tömlője tátogását,
változékony szívdobogását,
zsibbadt s hegyes fájásait,
gyönyöre villanásait,
szomjazását és éhezését,
zsákként telését-ürülését,
s benn ahány érzés, eszme kel,
tudnom kell, bár nem érdekel.
Állati mézes testmelegben
mint döngő piszkos ólban fekszem.
Únom ha ébersége harsog
vagy öntudata híján hortyog,
érzékei szűk ablakát,
értelme apró színpadát
hol emlékek s tanult jelek
összefogódzva lejtenek.
Únom dajkálni, dédelgetni,
szurkos hátulját törölgetni,
gondjainak időt áldozni,
s az ő fejével imádkozni;
szolgálom türelmesen, ingyen,
bár hozzá semmi közöm sincsen.
Nem hóhéra, de gyámola,
megölni nem fogom soha:
maholnap úgyis vége van,
vagy békésen, vagy kínosan.
Minden ízinkje, porcikája
örökre bakzana-zabálna
s a mohón izzó pöttöm elme
új tudnivalót mindig lelne:
de én a hús-kapcsokba róttan
szorongok mint egy koporsóban.
Míg él s lót-fut, halott vagyok,
s ha ő nincs, megszabadulok,
vissza, az Isten szerelmébe,
nem vagyok semminek se része,
önmagammal nem osztozom
testi vagy lelki koncokon,
vagyok a gát-nélkűli bőség,
az észrevétlen lehetőség
aki mindent magába-fogva
teljes kincsét szünetlen ontja.
PSYCHÉ
`Egy hajdani költőnő írásai`
`Emlék`
`Tállyán, 25. Octobris Anno 1809.`
Tsak keze vólt akkorka,
Mint ruhádon fodorka,
Tsak lába vólt akkorka,
Mint korai ugorka,
Tsak szeme vólt akkorka,
Mint gyullatlan sziporka,
Tsak szája vólt pitzurka,
Tsak haja vólt kunkorka --
Tsak törzse meg feje vólt,
De ő maga sohse vólt,
Álmodád, semmi se vólt.
`Dall`
Kis kertemet tiprod, féktelen lovatskám,
Tiéd vagyok, érts-meg, légy óvatos hozzá.
Nem örömest
mondám,
De gonoszok
Szája morog
Reám
vádaskodván.
Ha feléd gondolok, harmatos a testem,
Mint nyáron folyóban, gázolsz a véremben,
El-bágyasztol
engem.
Mérd eszedre,
Ha kedvedre
Nem mindent
tehettem.
Úgy el-aléltattál, most sebzetten élek,
Ha nem várlak, sírok; és ha várlak, félek;
De még is
remélek.
Magam vagyok,
Meg is fagyok;
Véled el is
égek.
`Tállya, Februarii 1811.`
`Szózat Katitzához a férfiak ügyiben`
Kátai Kata,
Menta illata,
Levendula harmata!
Halld kérésemet,
Hogy
kedvesemet,
Ki engem híven szeret,
Te ne izgassad,
Ne háborgassad,
És kedvemre hagyhassad.
Keressed párod,
Meg is találod,
Ha szereted, imádod;
És ő is téged,
Tulipán szépet,
Rubintos ékességet.
Ha legény
vólnék,
Reád omolnék,
Rajtad mindent tsókolnék;
De leány
vagyok,
S ha lessz rája
ok,
Várj, szemedbe-karmolok.
`Mádon, 1811 tavaszán`
`Klavier studium`
Brokat ablak-kárpit dupla szárnya
Nap-fényt enged a setét Salonba,
Ferde tsóva, át-látszó világos,
Benne kóválognak porszemetskék.
A homályos hátsó falon ráma
Őrzi eggy Rákóczi-Déd-anyámat,
Ott setétűl a Klavier alatta,
Mint nagy medve, Pleyel instrumentom,
S áll mellette a Mester Lavotta.
Nagy szag árad zsíros tsizmájárúl,
Széles arczát bibirtsesre itta,
Rekkent vatskos hangon ő vezérel.
Elsőként Christinka űl ijetten
A setétlő medve fog-sorához,
Melly naponta kis leányt ebédel.
Tejszín bőre, kássa szőkesége
Versent villog a gyér nap-sugárral,
Eggy könyörgés kövérkés alakja,
Szurkol, fél az óriás tehénke.
Lassan el-kezd hang sort pettyegetni,
Ám a Mester rőt vastag kezével
Ujjatskáit másként igazíttya:
-- La-sol, la-sol, Christina Comtesska,
Ez meg itten fa-re-mi, nem érti? --
Köny kút nyillik, tseppel, majd özönnel,
Gyász futás a harczbúl. Én jövök most,
És a do-re-mi-hez én sem értek.
Mit tehessek? Praeventiv haraggal
A mord medve fog-sorához vágok:
Bestye reszkess, itt a hős oroszlán!
Majd le nem rogy, még a fája is nyög,
A hogy móldva tánczot kalapálok,
Maior s minor mind eggy-másba frettsen.
Fejet tsóvál jó Lavotta Mester:
-- A kis-asszony a fekete ördög,
A kis-asszonyt én meg nem taníttom.
`Tállya, 1812.`
`A habozó türelmetlen`
Szájára tsókot adni,
Aztán belé karolni,
Ő véle kertbe futni,
Virág ágyásra vonni,
Hamar melléje dőlni,
Madár-zaj Edenében,
Magnolia rejtekében.
Tenném, de nem merem még.
Kissé ő tűle félek,
Talám mortzoska lenne;
Nagyon félek magamtúl,
Talám heveske lennék.
`Pátzinban, 1812. Julius.`
`Ifjú báró Vesseléni Miklóshoz`
`Széphalom, 1812. Oct. 21.`
Engedd jobb kezemet vas markodbúl, Mika lelkem,
Tíz sorom
emlékűl véle rovom le neked,
Zúzhatod addig a bal mantsom, s a hajam szimatolhatd,
Ám de fülembe
ne nyalj: benne Pythón tsavarog.
Dalla Kazinczy s Bersenyi hozzád, még piczi vóltál;
Im-már nagy
buta mén, értsdd a Sibylla szavát!
Néhai tisztes Atyád bánatba veté feleségét,
Jobb s rosszabb
te se léssz, senkit is el ne vegyél,
Bal kezemet tsókold ha tiéd, ne akarjad a jobbom,
Senkinek én nem
adom, szebb ha szabad maradok.
`Illustrissime Kazinczy Ferencz úrhoz`
`Széphalomra Sáros-Patakrúl, 1. Novembris Anno 1812.`
Kegyes sugárú, nyájas fényű Sirius
Még ridegen alvó tengerünk hullámain,
S nékem (ha szabad így szóllanom) Elmém és Szivem!
Első hálám Desevffi Jósefé legyen,
Mert Kassárúl röpíte lovakkal, fellegen át
Engem Kegyelmed tárt atyai keblébe és
Sophie Asszony figyelő szemébe; szép tatár
Metszésű ferde szem. Jósef bátyám tanú,
Hogy sem Poppaea, sem Semiramis, tsupán
Gyermetske vagyok; lantot kezembe ő ada,
Bibliothecája kintseit mind meg-nyitá
Elöttem, hogy ne maradnék pusztai vad fakó;
Már tsets-szopó koromban ölben ringata
S ezért gyakran le vala pisilve általam,
Nem Respectus hiányábúl (hiszem ez tülem
Akkoron is távol álla s az olta is) hanem
Még gondtalan Necessitas vezérele.
Im-már kell vallnom ártatlan lelkembül és
Kisded, de igyekvő elmémbül: miként ama
Jó Kassai Böltset, a Széphalmi Szentet is
Úgy tisztelem, sőt még inkább, ha ugyan lehet,
És eggy-azon érzékeny kút-főmmel (ez szivem).
Habent sua fata libelli: eggy szép napon
A kis gubóbúl már a pillangó ki-kélt:
Hogy Uram ditső karjába emel, nagy dísz nekem,
És gyenge piczintűl tellhetőn viszonzom is,
Ha Sophie Asszony mesgyéjit nem sértem és
Kegyelmedet nem fárasztom túlságosan.
Utólagos hozzá
jegyezésem: Ezen Epistolát Kazinczy Úrnak elkűldni
nem merészlém. Hiszem ő bizonnyal meg-botsájtná, mivel
brillians
humora vagyon -- hanem a kik fel-tehetően szintén, de
nem szintúgy
olvasandnák!
`Barátnéjaimnak`
`Bavariában, S. Catharina Convictusban, 14. Februarii
1813.`
Álmomban falumban
Jártam jeltelen,
Mint Elysiumban,
Psyche, nem tetem,
Szita-szárnya sintsen,
Könnyebb mint a moly,
Hogy árnyat se hintsen,
Láthattlan gomoly;
Ám de pillantásom
Még-is fogva volt,
Édes látomásom
Mind belé hatolt,
Tsak az férkőzött-be,
Mit vágyam viszen,
Szemeimre kötve
Nagy koloncz szivem.
Nem a Menny országot,
Tiszta ragyogást,
Tsak honni világot
Láthaték, mi mást:
Bodrog hídgya mellett
Vásáros sereg,
Álmomban se tellett
Hogy bábot vegyek,
Posztó újjasom van,
Vászon rokolám, --
Mit jó lesni rajtam,
Pislogatni rám?
Két kezembe pányva,
Eggyre pörgetem,
Fordúl fejre lábra,
Által szökdelem,
Eggy czigán a réten
Nékem hegedül;
Jó Atyám fut érttem,
Karja rám terül.
Botlik eggy sír kőbe,
Villog aranya,
Futunk temetőbe,
Neheztel Anya. --
Ekkor ébredek-fel,
Fejér zárda fal
Köztt ásít a reggel,
Szürke ravatal,
Áll egy vén beguina
Kamránk közepén,
Szeme mint ha rína,
Varnyú feketén,
Pöndölben mi sárga
Süldő malaczok
Térgyeplünk imára,
Fogunk is vaczog.
`Psyche Confessioja`
`Buda, 23. Oct. Anno Domini 1814.`
Bolond Atyám hívott Psychének,
Ez harmadik kereszt-nevem.
Mindég Amor karjában égek,
A Lélek és a Szerelem
Külön nem válható sohsem.
Míg másúlásibanreménylek,
Hívságos forgalomban élek,
Tarka s vidám az életem;
S ha majdan eggyszer tsendre térek,
Nem forgok többé: meg-lelem,
Hogy Szerelemre vált a Lélek
S Lélekre vált a Szerelem.
`Ungvár-Németi Tóth Lászlónak,`
a Poesisben Mentoromnak, de semmi egyébben nem.
`Pesten, 1814. esztendőben ősz-utó hava 10-dik napján`
Laczkó, ugyan hiába
Pislogsz-ki könyveidbűl
Tűzes szemekkel én rám.
Az ollyan nagy tudósnak,
A millyen vagy te Ficzkó,
Minden tudás a fejében,
Az-után alább se-mennyi.
Görbedt silány kukacczal
Horgássz keszeget toczóbúl,
Ne tengeri Sirenát.
Bármelly suttyó kölök tud
Lapos tsókot le-kenni,
Bármelly reves karó tud
Érzéstelen döfölni;
Könyvekbűl meg nem érted,
Mint kell nyakon lehellni,
Nyelv-tsútssal fülbe mászni,
Czimpák tsókolgatását,
Bimbók birizgatását,
Hajlások songatását,
S ha már a kis fazék forr
Véletlen bé-hatolni
Tsiklándva és tsavarva,
Hogy az el-bízott libuczka
Levegő után sepegjen,
Ismerve Herosára.
Maradgy nem illy igényes
Úrnőid szoknya-szélén:
Ágnes, jámbor lovatska,
Nem vet le a nyeregbül,
Akár mint nyargalod-meg;
És Klára, komolly kisasszony,
Hideg Pallas Athena
Se óhajtson külömbet.
Ha helettök engem áhítsz,
Ne Philosophiábúl,
Tanulj Empiriábúl
S Natúrábúl, barátom,
Hogy fűzőmet meg-oldhassd.
Ficzkó, engedd-meg: addig
Hypatiád lehessek,
Ki ha ifjait taníttá,
Hogy vágyódást ne keltne,
Arczát el-fátyolozta.
`Tükör előtt`
Rég, ha járkáltam zajogó piarczon,
Mint csudán ámúlt az egész közönség,
Dolgozó kézbűl kiesett a szerszám:
Imhol a
legszebb.
Testesűlt álom vala földi képem,
Lázas örvénylés kerekűlt köröttem:
Venus Istennő lerepült az Égbűl,
Minden
elolvad.
Most, a harminczad telemet taposván,
S látva tükrömben, szaporúl a ránczom:
Szinte meglep, milly csipetet törődöm
Kűl
alakommal.
Ennyi bájt kegybűl ada? bűntetésbűl?
Mit tudom hogy ki; s jöve vissza szedni.
Úgy is ellen-tét vala női testem
S férfiu
lelkem:
Kívül édes lágy simaság, de bévűl
Szikla görcsökben feszülő nehéz ércz,
Óriás műhely, veritékben ázó
Szomjas örök
tűz.
Vad czigány vérem hamarébb megérlelt,
Mint a sok jámbort, s hamarébb lehervaszt,
Nincs segítség itt; ha talám akadna,
Úgy sem
akarnám.
`Chramow, 1825.`
`Egy könyv árúshoz`
Kérdezi, tisztes uram, hogy versim mért nem adom-ki?
Mert a Hypocrisis
nagy fene torka le-nyel.
Mit mindenki csinál, gyakran csak phantasiálom,
És lecsinált
csúffá válhat a phantasiám.
II.
Írám hosszas rendjét sorsom verseinek
Mindég történetbűl, mindég valakinek,
Ki czímzettje vala, olvasója vala,
Bánom, rejtse aztán feledtség angyala.
`Pest, 1825.`
`Mariska leányom`
Nyakig a paplanyba takarva,
Szemei alvásra bevarrva,
Még ébren figyel az orrocska,
Már álom-tenger a hajacska.
Johannisberg, 1826.`
ELSŐ SZIMFÓNIA- (A
négy évszak: Jubilus, Himnusz a Naphoz, Valse triste, Haláltánc)
Ti rengeteg fényben remegő vidékek,
ti hallgatag erdők, hintái az égnek,
ti párolgó
rétek,
kedvemet kék labdaként magasba vigyétek!
Te szinarany torony, tavaszi szerelem!
halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem?
kedvedet mint
tegyem?
Hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem.
Íme, a madarak ismét dalba fognak,
a százlábuak a kő alatt mozognak,
paripák
nyihognak,
láncolt óriások is odvukban forognak.
A pecsenyesütő közeleg a nyárssal --
siet a gazda a tavaszi szántással,
vizek
apadással.
Proserpina kecsegtet kétszeres áldással.
Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke,
szánalommal tekints sziklákra, rögökre:
mért vannak
örökre,
mikor csak a mulandó lelhet örömökre?
`Himnusz a Naphoz`
Lassú tűzzel guruló Nap,
gabonával vemhes hónap
templomában áldozópap!
Mit tudsz a tünő örömről,
ami a rügyön dörömböl,
hős-hűst váltó légbe bömböl?
Vasárnap van: ládd, a réten
lányok kergülnek középen,
mint a hattyúk, habfehéren.
Kebelükben lángok laknak.
Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,
meg se kérdik. Így mulatnak.
Áldd meg őket, bizsergető
arany-korbács, nedv-kergető
legmagasabb égi tető!
Csókold hajról-hajra őket
s a lócán a vén ülőket
és a tarka temetőket.
Pondró ébred zöld ereken,
görnyedt ember bottal megyen,
csontváz kattog fönn a hegyen.
Lompos farkú szél csatangol,
por-gubát varr, ágat hangol.
Tej csordul a nagyharangból.
Nap, ős-éjü forró csónak,
élettelen, maradj jónak,
kötözőnek, oldozónak.
`Valse triste`
Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a
templom dombja,
villog a torony
gombja,
gyors záporok
sötéten
szaladnak át a
réten.
Elhull a nyári
ének,
elbújnak már a
vének,
hüvös az árny,
az este,
csörög a cserje
teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros
láz van.
Lányok sírnak a
házban.
Hol a szádról a
festék?
kékre csípik az
esték.
Mindegy, hogy
rég vagy nem-rég,
nem marad semmi
emlék,
az ember szíve
vásik,
egyik nyár,
mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.
`Haláltánc`
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Mindenfelé csupa hó.
Döcög a Hold, a fakó.
A fagyos fák kérge pattan,
a jég reccsen a patakban.
Hé-hahó,
hőhe! hó!
kocog a Hold, a fakó.
Nincs itt gyász, nincs itt láz,
lábszárunkon, gerincünkön
szerelem se citeráz.
Nincs kikapós, nincs erényes,
nincsen morcos, nincsen kényes,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, gazdag voltam,
parádésan furikoltam.
Osztozkodnak sok ruhámon,
nincs egy veszett pityke rajtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, szegény voltam,
répát faltam nyomorultan.
Egyszer csak a répadombról
az árokba legurultam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, leány voltam,
kötényemben almát hordtam.
Mind megették a legények,
csupa váz és bőr maradtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, legény voltam,
leányokat csiklandoztam.
Hegyes bajszom szálai közt
giliszta túr a homokban.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, kövér voltam,
sokat ettem és szuszogtam.
A lelkem mint nagy büdös szél
szállt el, mikor megpukkadtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, sovány voltam,
vékony árnnyal bandukoltam.
Mint a kidült komlókaró
olyan voltam, hogy meghaltam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Se szántások, se utak.
Mind hidegek a kutak.
Jégcsap lóg a kereszt-ágon.
Álom tesped a tanyákon.
Hé! Hó!
Mindenfele mély hó.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
AZ ÉLET VÉGÉN 1969
Átbóbiskoltam teljes életem.
A látványok, mint álmomban, forogtak,
semmit se tettem, csak történt velem,
ezernyi versemet fél-éberen írtam
dohányfüstben, nem is tudom hogyan.
Süvölvény-kortól fogva mostanig
asszony-kormány pólyált vattába és
elzsongított, nem bírtam tenni, élni,
szunnyadtam délben, írtam éjszaka,
sötétben szálltam, mint a denevér,
benső szemem nyílt a külső helyett.
Ha közben bölcsesség, vagy balgaság
felrázott volna, szenvedés, akármi:
kazánom túl-erős volt, sose robbant,
minden belül kavargott, forrt, feszített.
Dúlt két világvihar, százmillió
ember pusztult, meghalt anyám-apám:
álmomból serkentőnek mind kevés volt,
akárhogyan szégyenlem, így igaz.
Mindent vetítővásznon éltem át,
még akkor is, ha engem hajkurásztak
disznót őrizni, vagy sírt ásni, vagy
fejem körül fütyültek a lövések,
aludtam folyton, egykedvűn. De most,
hogy vénülés megrázza tagjaim
és bőrömben koccint a csontjaimmal:
végtére fölriadnék és szaladnék
szürcsölni elmulasztott kéjeket,
örülni, s örömöt megbánva, fájni,
késő gyönyörtől megrokkanva halni,
bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan,
mint trágyadombon a veszettkutya.
De, mint mindent, ezt is csak álmodom.
Ha mindeddig nem ébredtem: tudom,
most már halálig hortyogok. Talán
a haldoklás majd ébren szembesít
minden mulasztás terhével. Talán
az álmon túli csöndben ébredek.
AZ ÖRÖK HOMÁLY
Ülök a napsütött falon
s egy árnyékon gondolkodom.
Bokám körül hűs áradat
birtokba vette lábamat.
Ahogy növekszik, ő az éj,
mellemre és fejemre tér.
Terjed hamar, nincs semmi más,
csak ő, a teljes pusztulás.
Egykedvű, nem bő, nem szoros,
ősidő óta otthonos.
CSEND
A félig nyitott ablakon
behajol a szél a szobába,
a világűr csendje, magánya.
A bútor szögletétől
a légi fellegekig
és az égi csillagokig
a csend vonulása lakik.
Rozsdája
a lárma.
HŰS
Megül a csend a fán
a lomb közepén.
Alig súrolja
egy-két madár.
Az árny, az éj
beléje vágva áll.
A lomb közepén
megül a csend a fán.
DARÁLÓ
Jő a fecske tavasszal,
minden szívet vigasztal,
tavasszal
vigasztal,
csak engem nem nyugosztal.
Megterítve az asztal,
vendégeket marasztal,
az asztal
marasztal,
engem menni tapasztal.
Minden virág tavasszal
följebb nő egy arasszal,
tavasszal
arasszal,
tapasszák le tapasszal.
Szemben ennyi pimasszal
teli vagyok panasszal,
pimasszal
panasszal,
nem bírok a ravasszal.
Körben csupa kopasz fal,
följajdúl a panaszdal,
kopasz fal
panaszdal,
búbánatot magasztal.
SZÓ
Aki a szót megragadja
sugarát is ragyogtatja
árnyékát is megmutatja.
Aki a szót elcsépeli
fényét árnyát elkeveri
magasságát porba veri.
HÁRMAS
Mezítelen a jelenkorom.
Szakadt ruhák osztoznak multamon.
Jövendőm futkos a folyosón.
MAJDNEM SZONETT
Húszéveskori önmagunkkal
ha találkoznánk negyvenévesen:
irigyelnénk, vagy megpofoznánk.
Aki tegnap voltál:
ma már nem te vagy,
Aki holnap léssz:
ma még nem te vagy.
Csak az emlékezet csalása fűzi
egy életté a folyamatos halált.
Mert meghal szünetlen
az én, meg az énre az én,
a bennem sületlenebb én,
a velem okosabb én,
a rajtam kopottabb én, meg én...
SZÁZADVÉG
Huszadik század vége: az idősebb
fáradtan nyalogatja sérülését
mit háború és diktatúra ejtett,
s az ifjabb tombol emléktelenül.
Korszak-váltás. Tagolt beszéd helyett
néhány tucat indulatszó elég,
míg füst-gatyában és már ismerősen
s lomhán megérkezik az ismeretlen.
TAVASZVÁRÓK
Megládd, megint futunk a berken át,
feledve
tél jegét.
A záros kert-ajtón s a kerten át,
ha
felszikkadt a rét.
Most hűs estére hűsebb éjszakát
borít
fehér sötét.
De majd megint futunk a berken át
s fogjuk köröskörűl az almafát,
feledve
tél jegét,
ha
felszikkadt a rét.
FURULYASZÓ
Mi fáj?
Mi volt
és elszökött,
emléke leng
a táj fölött.
A vándor-út,
a zsák,
a bot,
meg nem becsültem
s elhagyott.