Weöres Sándor néhány szép verse

 

 


ARS POETICA.. 2

A GALAGONYA.. 3

CSIRIBIRI 3

ROBOGÓ SZEKEREK.. 4

TÉMA ÉS VARIÁCIÓK.. 4

ÖREGEK.. 5

DIÁKNOTESZ. 6

FILIGRÁNOK.. 7

FŰ, FA, FÜST. 8

MAJOMORSZÁG.. 9

ŐSZI ZÁPOR.. 10

DOB ÉS TÁNC.. 11

ÖNARCKÉP. 13

ÖRÖK PILLANAT. 13

BUDAI GYÜMÖLCSÖS. 14

ÓDA A KISPOLGÁRHOZ. 14

VÉNÜLŐ FÉRFI 16

TOCCATA.. 16

MEGHALNI 18

ECCE HOMO.. 18

JAPÁN TÁNCJÁTÉK.. 19

BOLDOGSÁG.. 20

A TAVASZ JÁTÉKAI 21

A KÉT NEM... 22

FÉRFIAK TÁNCA.. 23

A MENYASSZONY ÉNEKE. 23

FAMILIA.. 24

PASTORALE. 24

ANYÁMNAK.. 25

HAZATÉRÉS. 26

CANZONE. 27

HÁLA-ÁLDOZAT. 28

KODÁLY ZOLTÁN.. 28

DSIDA JENŐ EMLÉKÉNEK.. 28

ÜDVÖZLŐ KÁRTYA.. 29

HÖLDERLIN.. 29

JÓZSEF ATTILA UTOLSÓ FÉNYKÉPÉRE. 29

MERÜLŐ SATURNUS. 30

NOCTURNUM... 30

PSYCHÉ. 32

ELSŐ SZIMFÓNIA- (A négy évszak: Jubilus, Himnusz a Naphoz, Valse triste, Haláltánc) 39

AZ ÉLET VÉGÉN 1969. 42

AZ ÖRÖK HOMÁLY.. 43

CSEND.. 43

HŰS. 43

DARÁLÓ.. 43

SZÓ.. 44

HÁRMAS. 44

MAJDNEM SZONETT. 45

SZÁZADVÉG.. 45

TAVASZVÁRÓK.. 45

FURULYASZÓ.. 46

 

ARS POETICA

 

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.

Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:

bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?

Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat

s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

 

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.

Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:

vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,

szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,

mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

 

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:

táplálnak, melengetnek valahány világévet

s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,

a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,

társukként megölelnek és megint messze szállnak.

 

 


A GALAGONYA

 

     Őszi éjjel

izzik a galagonya

izzik a galagonya

        ruhája.

     Zúg a tüske,

szél szalad ide-oda,

reszket a galagonya

        magába.

     Hogyha a Hold rá

        fátylat ereszt:

     lánnyá válik,

        sírni kezd.

     Őszi éjjel

izzik a galagonya

izzik a galagonya

        ruhája.

 

CSIRIBIRI

 

Csiribiri csiribiri

     zabszalma --

     négy csillag közt

     alszom ma.

Csiribiri csiribiri

     bojtorján --

     lélek lép a

     lajtorján.

Csiribiri csiribiri

     szellő-lány

     szikrát lobbant,

     lángot hány.

Csiribiri csiribiri

     fült katlan --

     szárnyatlan szállj,

     sült kappan!

Csiribiri csiribiri

     lágy paplan --

     ágyad forró,

     lázad van.

Csiribiri csiribiri

     zabszalma --

     még mellettem

     alszol ma.

 

 


 

ROBOGÓ SZEKEREK

 

   Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka -- a

tanyai kutyaugatásokon át, tova! s a falusi zárt kapuk álmain át,

tova! az uton a kétfele meredeken árny-hegyü jegenyesor innen is onnan

is árkai mentén.

   A gyerekek alszanak, elviszi őket a fuvalom az égbe, hol érik a

csillag, e gömbölyü, de tövises alma, s a hold-fele kanyarog a hintafa

bársonya, cifra szalagja, de virrad, a kicsi öcsik és hugok álmai

hajnali légcsiga fonatain újra le, földre pörögnek.

   Súlyos muraközi ló dobog, a kövön a pata kopog, a paripa fölnyihog

-- a falon a ló feje, hó-szinen a fekete, tovasuhan -- ablakon és puha

keszekusza mennyei álmokon átfut az árnyék.

   Mennek a fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek -- az

uton a kikeleti lombokon a szekerek erezete iramodik -- ágyban a

kisfiu és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu, salátabokáju,

kakukkfejü tarka lovat lát.

 

 

TÉMA ÉS VARIÁCIÓK

 

 

   Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen

és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.

   Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az árokszélek a

futkosásban és a nap nótával tölt mindenkit, még a hangzásból is

rabkocsi remekel.

   Ma szép futkosás van, csupa mindenki, sugárzik az árokszél a

kutyákra és az idő remekül tölti a napot, még a hangban is nóta

rabkocsizik.

   Ma szép kutya van, csupa futkosás, rabkocsi nótáz telten és

mindenki hangosan remekel az árokszélen, még a napból is idő sugárzik.

   Ma szép árokszél van, csupa nóta, remek hangzás a kutyákból és

rabkocsiban tölti mindenki a napot, még az idő is sugarazva futkos.

   Ma szép mindenki van, csupa remek, futkos a rabkocsi az árokszélen

és a kutyák hangosan sugárzanak az időbe, még a nap is nótázva tölt.

   Ma szép remek van, csupa hang, futkosás az árokszéli napon és idős

rabkocsi sugárzik a kutyákra, még mindenki is töltésen nótázik.

   Ma szép töltés van, csupa kutya, sugárzó nóta a napban és remekül

időz mindenki a rabkocsiban, még a futkosás is hangosan árokszélezik.

   Ma szép idő van, csupa rabkocsi, remek hang a futkosásban és kutyát

tölt mindenki az árokszélen, még a nóta is sugárban napozik.

   Ma szép rabkocsi van, csupa töltés, sugárzik a remek napba és

kutyás árokszélek hangzanak a futkosásba, még az idő is nótázva

mindenkizik.

   Ma szép nóta van, csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen és

hangosan futkosva mindenki sugárzik, még a nap is rabkocsiban időz.

   Ma szép hang van, csupa nap, futkos a nóta az árokszélen és remek

rabkocsi sugárzik az időben, még a töltésen is mindenki kutyázik.

 

 


ÖREGEK

Kodály Zoltán mesternek

 

Oly árvák ők mind, az öregek.

 

Az ablakból néha elnézem őket,

hogy vacogó szélben, gallyal hátukon

mint cipekednek hazafelé --

vagy tikkadt nyárban, a tornácon

hogy üldögélnek a napsugárban --

vagy téli estén, kályha mellett

hogyan alusznak jóízüen --

nyujtott tenyérrel a templom előtt

úgy állnak búsan, csüggeteg,

mint hervadt őszi levelek

a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak,

idegenül néz a napsugár is

és oly furcsán mondja minden ember:

"Jónapot, bácsi."

 

A nyári Nap,

a téli hó,

őszi levél,

tavaszi friss virág

mind azt dalolja az ő fülükbe:

"Élet-katlanban régi étek,

élet-szekéren régi szalma,

élet-gyertyán lefolyt viasz:

téged megettek,

téged leszórtak,

te már elégtél:

mehetsz aludni..."

 

Olyanok ők,

mint ki utazni készül

és már csomagol.

 

És néha, hogyha agg kezük

játszik egy szőke gyerekfejen,

tán fáj, ha érzik,

hogy e két kézre,

dolgos kezekre,

áldó kezekre

senkinek sincsen szüksége többé.

 

És rabok ők már,

egykedvü, álmos, leláncolt rabok:

hetven nehéz év a békó karjukon,

hetven év bűne, baja, bánata --

hetven nehéz évtől leláncolva várják

egy jóságos kéz,

rettenetes kéz,

ellentmondást nem tűrő kéz

parancsszavát:

 

"No gyere, tedd le."

 

DIÁKNOTESZ

 

 

A szobában most egyedül vagyok

és ezen a határolt helyen

a Nap csak énnekem ragyog:

itt értem van a mozgás, nyugalom,

miattam száll a cigarettám füstje

s miattam van kampó a vas-fogason.

 

*

 

Sokan jönnek már életembe

gomolygó arcok

szeszélyes orrok összevisszasága

SZEMEK

 

Jönnek valahonnan

nem távoznak semerre már

 

Honnan

ez a tolongás

arcok bonyolult összevisszasága

ahogy az életembe záporoznak

 

Kérem hölgyeim és uraim

ez nem népgyűlés

 

Jönnek

kinálást se várnak

leülnek mély nagy bőrfotelokba

üresen nézik a falakat

csak ülnek

 

Nem távoznak semerre már.

 

*

 

Győr:

a nyár

az aszfaltot puhára nyalta,

tikkadtan füstölgött a gyár.

 

*

Fáj, hogy a rím meghal. A drága

beteg halotthalovány, hiába,

nincsen segítség, körme kékül

és tapadósak fakó ujjai.

És a vers se jár lábakon már

-- a háborúban amputálták --

repülőgépre ül

és repül:

táv-kendőzte

kicsi pont.

 

Vajon eléri-e még a Földet?


FILIGRÁNOK

 

`Önkarikatúra`

 

Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat

ki érti meg?

Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg.

Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon.

Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon.

 

 

`Az okos`

 

A fogyó Holdnak

kilopná félszemét,

hogy neki három is legyen.

 

 

`Körhinta`

 

A szoknya-örvény körbe-kavarog

nyári ruhák és meztelen karok

öreg kintorna fás melódiája

a forgás hívó kábult himnusza

és hallgatom mint a kusza

sellő-danát Goethe halásza.

 

 

`Füst`

 

Cigarettázom az árokparton.

Húsz fillér az összvagyonom.,

de az egész Föld a hamutartóm.

 

 

`Dzsessz`

 

Hol a dzsessz-muri lesz,

oda fut a dressz meg a fez,

dominó, kimonó meg a nyílt apacsing,

oda hol a dzsessz-zene lármáz,

oda csoda-sok boka csámpáz,

oda csoda-sok toka ring.

 

 

`Koratavasz`

 

A madár

elszáll,

a gally utána kiegyenesül.

 

`Osvát`

 

Már meghalt. Sose láttam.

Telefonon beszéltem vele.

A hangját majd akkor temetik,

amikor engem.


 

FŰ, FA, FÜST

 

Özönvíz-táj ez, tág és szédítő,

a kőkorszaknál ősibb az idő,

emlékezés sem kísér az uton --

Ekképp mesélték, csak innen tudom:

mikor pelenkám volt még és dadám

s a hold kezemnél ült az almafán,

az "ee-ee" és "papa-mama" után

az első, amit kimondott a szám:

"fű, fa, füst".

 

Úgy tűnik, mintha látnám-hallanám:

fölöttem süt víg napocska-anyám,

a dajkával kis kocsiban tolat

engem, reménydús fiatalurat

s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd

mitől országok esnek szerteszét

és véres lesz a puszta és a rét,

hogy kimondom e szent varázsigét:

"Ffü -- ffa -- fjtt --"

 

Fogatlan szájjal tátogattam és

érzés nélkül jött sírás-nevetés,

a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,

multat s jövőt még nem festett az ész,

idő nem volt, csak az örök jelen,

mely mint a pont kiterjedéstelen

s mert kezdettelen így hát végtelen --

mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,

fű, fa, füst.

 

A tarka egység részekké szakadt,

rámzúdult a különbség-áradat.

Képzelj faágakat: mindegyiken

sok két- és három-magvú tok terem:

így lett lassacskán mindennek neve

párjával: tej-víz, fehér-fekete,

orr-fül, huszár-baka, fésű-kefe,

s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,

fű-fa-füst.

 

Óriások közt telt az életem,

a vállukig sem ért föl a kezem.

És egy nap -- tisztán emlékszem reá --

nem fértem állva az asztal alá.

Lejjebb ereszkedett a mennyezet

és kezem-lábam megszélesedett.

Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,

de napjaimnak kedvesebbje lett

fű, fa, füst.

 

Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,

még végigélnék néhány-milliót:

hasztalan vággyal nézem a jövőt,

gyerek áll így a más cukra előtt.

De a kevés is jobb, mint semmi se,

az élet szép, csak bánni kell vele,

s ha félrebillen kedvem kereke,

helyrezökkenti a varázsige:

Fű, fa füst.

 

Szép a való! szebb, mint minden mese,

kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.

Azért van mind a tétlenség s a tett,

hogy tompultabban várd a végzeted.

Kinn ülök most a híg téli napon,

mint aranya körében Harpagon,

s ha mennem kell majd: tenger vagyonom

bucsuzóul még összeszámolom:

fű, fa, füst.

 

MAJOMORSZÁG

 

Hej de messze majomország,

ott terem majomkenyér,

majomablak majomrácsán

majomnótát ráz a szél.

 

Majomtéren, majomréten

majomhősök küzdenek,

majomszanatóriumban

sírnak majombetegek.

 

Majomtanártól majomlány

majomábécét tanul,

gaz majom a majombörtönt

rúgja irgalmatlanul.

 

Megépül a majommalom,

lesz sok majommajonéz,

győzve győz a győzhetetlen

győzedelmes majomész.

 

Majompóznán majomkirály

majomnyelven szónokol

egyiké majommennyország

másiké majompokol.

 

Makákó, gorilla, csimpánz,

pávián, orángután,

mind majomújságot olvas

majomvacsora után.

 

Majomvacsoraemléktől

zúg a majomreterát,

majombakák menetelnek,

jobbra át és balra át.

 

Rémületes majomarcot

vágnak majomkatonák,

majomkézben majomfegyver,

a majmoké a világ.


 

ŐSZI ZÁPOR

 

zuhogó őszi zápor ablakra kopog

pereg kopog az elfüggönyzött szívre

beledobol a szoba ütemébe a bútorok dallamába

átlátszó gilisztasereg ereszkedik ablaküvegen

                              zörög

                                     mocorog

                              zúg

                                     sziszeg

lépdel az éberálom sivatagában

utazik idegen világ sivatag síkján

élő határtalan szívben vándorol

                              susog      dünnyög

                                     duruzsol

                              regél       dalol

elvegyül a falióra énekébe

szövöget a magány csöndjébe a zugok félelmébe

a szögletek szorongásába a szőnyegek elsötétülő szinébe

üvegen át találkozik szemérmes csipkefüggönyökkel

nem ejti teherbe őket mint kinn a mezőket

hol iramától sebesül a föld és sóhajt a sár

                              kér      libeg     csillog     sír

                          súg     mosolyog     remeg

                              dereng     izen     borong     néz

megérinti az emberi sivatagot

ahol a gondok kaktuszai

az örömök pálmái tikkadoznak

megérinti az eleven medencét

ahol a társaslét és a magány

ahol az ébrenlét és az álom

uszonya váltva csillan

messze ázik ázik a

lábnyom     szikla     jegenye

       tücsök     veréb

domb     nyúl     nád          őz

 

 

 


DOB ÉS TÁNC

 

csönd

béke

csönd

béke

fény

csönd fénye

béke csöndje

fény békéje csönd

fényes csönd béke

csönd béke fény

béke csöndes fénye

fény csöndje

csönd csöndje fény fénye béke

csönd fény

 

lombban kő

csönd köve

kövön fény csöndje

kőben csönd béke

kő békéje béke köve lombban

csönd fényes béke

kő lombban fény

 

kút csöndje fű

kútra hajló béke csönd

kút békéje inda

fű inda kő

lomb hintája kúton

fény ingája kútban

csönd dajkája

        csepp

        csepp

kút cseppje

cseppek csengő csöndje

csönd cseppje fény

kút habja kő lombja

fény csöndje béke

 

szél víz föld

kis patak irama

fény halmai

föld keblei

kút karjai

kő lábai

víztüdejü szél

lombtorkú csönd

fűruháju fény

kőarcú béke

 

reggel

dél

este

éj

hajnal karéja

dél sziklája

alkony karéja

éj sziklája

csönd

béke

fény hímzése

hab szövése

szél fonása

füst rovása

tűz írása

örökös szálak verejtéke

orsó

koporsó

        kop

        kop

harkály

óriási csönd órája

sok külön kis csönd ingája

kövön gyík

fénylő néma bálvány

 

béke veled

szeretőd lappang

virágzó ág rejtekében

párod rejlik

minden kapu hajlatában

rend

ünnep

béke

rend köve

ünnep lombja

csönd füve

béke kútja

szállj békés lomb csöndje

fényes ünnep ága lengj

ima irama

unalom fénye

csönd ünnep béke rend szállj

ima fény ünnnep lengj béke

fény csönd

béke

csönd

csönd

béke

béke

 

 

 


ÖNARCKÉP

 

 

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,

nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,

miket magam választottam; nyisd szekrényemet:

benn semmi jellemzőt sem találsz.

 

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,

de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem

rég megszokta kezem dombját-völgyét,

de ő sem tud mesélni rólam.

 

Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok.

Cselekszem és szenvedek, mint a többi,

de legbenső mivoltom maga a nemlét.

 

Barátom, nincs semmi titkom.

Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért

miként képzelheted, hogy te látsz engem?

 

 

ÖRÖK PILLANAT

 

 

Mit málló kőre nem bizol:

   mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat

   mely kilóg az időből,

 

mit kő nem óv, megőrzi ő,

   bezárva kincses öklét,

jövője nincs és multja sincs,

   ő maga az öröklét.

 

Mint fürdőző combját ha hal

   súrolta s tovalibbent --

így néha megérezheted

   önnön-magadban Istent:

 

fél-emlék a jelenben is,

   és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled

   még innen a halálon.


 

BUDAI GYÜMÖLCSÖS

 

 

Északra Rózsadombtól, nyugatra Óbudától,

a ferenchegyi kertben a fű ősszel se sárga,

fakó sziklák tövében galagonya-bozóton

sok bogyó pirul, mintha most szökkenne virágba.

A kert felső szögéből lelátni a Dunára

hol hidak emelkednek szónoki lendülettel,

s a túlsó, pesti parton a háztömbök sorára

hová ködöt borít vagy sziporkát szór a reggel[.]

Óriáskígyót vonszol, öntöz a feleségem,

nézem melyik kerül ki győztesen a csatából:

szárnyas bogár az asszony, és hét-öles a sárkány,

de hol a nő parancsol, a szörnyeteg cikákol.

 

 

ÓDA A KISPOLGÁRHOZ

 

 

Mikor a pásztornak, szántóvetőnek

gyökere már nincs

a fenol és a töf-töf korában,

egyetlen akinek gyökere van már,

te folyton gúnyolt,

aki sose én, mindig csak a másik:

gúnyoljalak én is? Inkább

néked dalolnék, egyetlen fülnek,

de hogy is jut hozzád dicséretem?

hiszen a szomszéd lakásra mutatsz:

a szoros bestia ott szorong;

s ha visszaküldöd a feladónak,

én elfogadom,

de hát tükörbe daloljak?

 

Nem gúnnyal, áldozatos

lélekkel szólok hozzád,

egyetlen eleven emberi valóság

korunkban, új nemes-osztály!

címered autó, zászlód miki-egér,

jelszód szerezni ami még nincs,

kardod fényes könyököd,

taposó talpad;

hajdani lovagok utóda te,

aki akarsz, aki hódítsz,

ha tágas léttel szemközt nem lehet,

szűk lehetőség kanyarjain át.

 

Megvallom, már gyerekkoromban

vonzottál: akarásod, erőd

az eszközök és tárgyak sürüjében.

 

Inkább, mint kutyabőrös

aluszékony pereputtyom,

vagy a lomha tempós

munkájú parasztok:

ámulatomra te voltál,

átszöktem Kefetéékhez, Szabikékhoz,

Varvácshoz és Kogához:

sose tétlenkedsz, folyton csavarsz valamit,

nem nézed a holdat, vagy ha mégis,

érzelmes gramofon-zene mellett;

haj de színes vagy! Csupa pumpa, motor

körülötted, és bohém kedélyed

az ellenlábas nemre vadító,

ha kirúgsz a hámból, szakadjon a húr,

de jósz[i]vü vagy, mint senki más,

csak ha megsértik önérzeted,

hű, micsoda rossz! nincs még egy ilyen

csodálatos ember a világon!

 

Feltalálsz mint Faust,

hódítsz mint Casanova,

és te vagy Byron is, alanyi költő,

csupa ábránd, zabolátlan képzelet,

dallal, mókával, nekibusulással

ontod önmagad nagyszerüségét!

 

Te vagy a lírai lélek;

a hivatásos poétákban

nyoma sincs költőiségnek.

Jártam Ungarettinél,

Babitsnál, Eliotnál:

hűvös, tiszta szeretet fogadott,

cifrátlan, unalmas.

 

De mindeniknél a házmester

motort berregetett,

két-három felesége volt,

öt-tíz szeretője,

rengeteg adóssága,

s este részegre itta magát

és sírt, mert senkije,

semmije a kerek érzéketlen

végtelenségben!

 

Hódolok előtted. Nem gúnyollak: irigyellek.

S mert irigységem alád-rendel:

belőled és jelenedből

bár szűkösen, részesülök én is.

Te: én vagyok; de hol a másik, a harmadik?

Hajdan Göcsej, a bugris vidék,

mindenhol a szomszéd falutól kezdődött.

Ha veled beszélni akarok,

csak magamhoz fordulhatok,

sokmillió lángeszű egyéniség közt

egyetlen kispolgár a világon.

 

 

 

 

VÉNÜLŐ FÉRFI

 

 

Úgy élt szegény már,

mint puszta ház,

ki szétvigyáz

magába, némán,

 

s fösvény a gazda,

kaput se ád,

két ablakát

papír tapasztja,

 

s ha látja, retten

az út s ijedten

könyökbe fut --

 

árva, se párja...

de várva várja

az új kaput.

 

 

TOCCATA

 

`Bata Imre barátomnak`

 

 

Ahogy öregszem,

érezem:

mint forr a multba

életem,

 

lentebbre váj a

gyökerem,

a történelmet

viselem.

 

Gyerekkorom:

tündér, manó;

nem volt tévé,

se rádió,

 

kocogott sok-száz

ló, csacsi,

ritkaság volt a

gépkocsi,

 

mögötte gyors

kölyök-csapat

csodálkozón

loholt-szaladt.

 

Az ég üres volt,

kék mező,

még nem csíkozta

repülő.

 

Vasút, vagy villany:

távoli

kis állomások

lángjai.

 

Félszáz évem

merül tovább:

a nagyapát,

a dédapát

 

mendemondából

hámozom,

emlékeimből

toldozom,

 

Klapkát, Perczelt

rég ösmerém,

úgy szólítám:

uramöcsém,

 

mert már Rákóczi

vagy Drugeth

öreg koldusnak

nézhetett.

 

Oly vén vagyok hogy

borzalom!

Láthatott volna

már Platon,

 

de voltam fura

figura

s ő pislogott szebb

fiúra.

 

Amikor még

ember se volt,

páfrány-bokor

fölém hajolt,

 

apónak hívott

a bokor.

Mikor születtem?

Semmikor.

Két jó marék port

könnyedén

a teremtésből

hoztam én

 

kóválygó senki,

a nevem

Majtréja, Ámor,

Szerelem,

 

ős-kezdet óta

itt vagyok,

de a lepkével

meghalok.


 

MEGHALNI

 

Birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetű

s a hangja mint harang és messzi hegedű

s mind több és tétován sűrűdő lépteikre

felbődül és lerogy az űr sok-szarvú ikre,

átzudul a hideg, mindent elönt a kék!

Elönt a kék vonzás és villámló ekék

s égő tüskék fölött a Meztelen viharja

redőzve ráborúl a horpadó talajra,

megreng az édesség vad fészke, cifra tál,

s a mozdulatlanúl terjengő fénybe száll.

 

 

 

ECCE HOMO

 

Szem: magány.

Lenn út, fenn pára,

át hegy cipel.

 

Koponya: cella.

Kinn zárt,

benn végtelen.

 

Nyitott szem

ködbe húnyt.

Csukott szem

befele tárt.

 

Test: határolt alak,

sas száll

maga fölé.

 

Fáklyátlan csillag

sötétben

kel sötéten,

a világosság királya

 

 


JAPÁN TÁNCJÁTÉK

 

`A gésának szánt lánygyerek egy fa-bábun gyakorolja a férfiakkal bánás

művészetét`

 

 

`Udvariasság`

 

   Jó vagy és finom...

Mondd, a kedved mit kiván?

   Eljátsszam neked,

hogy kering a pille-pár?

hó-szirommal hintselek?

 

`Dicsekvés`

 

   Szép a lomb, ha új --

Nézd, de szép az új ruhám!

   Hítt a dájmió,

mondta, ad majd szebbet is,

én nem mentem, nem bizony!

 

`Kacérkodás`

 

   Nézd, hajlong a nyír:

párás szellő járja át.

   Így hajlong a lány,

ha fülébe csöndesen

nótát dúdol a legény.

 

`Gyengédség`

 

   Úgy szeretlek, úgy,

mint a nádzúgást az éj.

   Hadd becézzelek,

ringatnálak hajnalig...

Nem mondod hogy rossz vagyok?

 

`Biztatás`

 

   Szép vagy, mint a hold,

hogyha felhő folyja át.

   Szép a holdvilág,

hogyha pára közt gurul,

még szebb hogyha meztelen!

 

`Józanság`

 

   Ládd, szegény vagyok,

várj a kedvvel édesem!

   Mindennek, tudod,

más-más útja-módja van,

minden csóknak ára van!

 

`Ajándék`

 

   Ó mért nézel úgy

hogy szégyellni kell magam!

   Jaj, nagyon szeretsz!

Jőjj, ne szenvedj... és ne mondd

hogy kis párod szívtelen!

 

`Sóhaj`

 

   Ünnep-este volt --

Mennyi eltépett szalag!

   Nézd, az én szívem

összeszabdalt pántlikád,

porba-hullott és fakó.

 

`Könnyek`

 

   Már a hold se süt,

minden ajtó csukva rég.

   Mit tettél velem?

hol legyek most reggelig?

jaj de megver az anyám!

 

`Kiábrándulás`

 

   Én szegény bolond,

mit vesződöm itt veled?

   Arcod porcelán,

kezed-lábad fa-cövek,

bábú vagy te, semmi más...

 

 

 

BOLDOGSÁG

 

 

`A férfi`

 

Szeretem ernyős szemedet,

etető puha kezedet,

mellém simuló testedet,

csókolnám minden részedet.

 

Ha minket földbe letesznek,

Ott is majd téged szeretlek,

őszi záporral mosdatlak,

vadszőlő-lombbal csókollak.

 

`A nő`

 

Hidd el, ha egyszer meghalunk,

föl a felhőbe suhanunk.

Vének leszünk és ráncosak,

de szívünkben virágosak.

 

Nagy felhő-hintánk csupa láng,

alattunk sürög a világ,

gurul a labda, sül a fánk,

mosolyog hetven unokánk.


 

A TAVASZ JÁTÉKAI

 

A tavaszi játszadozás

a partokon, a réteken!

Szerelmet hajszol a legény,

lányban szunnyad a szerelem.

Ó röpke labda, lenge tánc,

a tavasz gyilkos bársonyán

rosszul alszik a szerelem,

mocorog, ébredni kiván.

 

Lányban szunnyad a szerelem,

gomolygó hajfürtjeiben

melyekről pattogzik a fény

ahogy üllőn parázs terem,

ravasz varázs-lepleiben

miket cifrára fest a fény;

álomi tarkaság a lány,

mögötte árnyék a legény.

 

Lányban szunnyad a szerelem,

szénserpenyő szemeiben

hol felgyúl és kihúny a tűz

de mindig rejtve kényesen;

lányban szunnyad az ölelés,

ringatózó karjaiban

hol a toll-bábú üldögél,

hol a halál bilincse van.

 

Magányos éjek tőrei

vér-erek dörgő dobjai

két külön tűzvész kanyarog

egymást akarja oltani,

 

két szerelem egymás felé

kígyózik mint a gyűlölet

s az ősökkel telt temető

susogva bíztat, integet.

 

Ó a hináros férfi-szem

ó a homályos nő-sikoly

mikor tavasz indái közt

két test először összeforr,

ott a fehér kút angyala

vonaglik, meghal csöndesen

s jövendő koporsók hada

nyüzsög, sötéten, férgesen.

Lányban szunnyad a méz, a tej,

övé lesz konyha, kamara,

cukorral, dísszel telt fenyő,

fosztja férj, gyermek, unoka.

Lányban dereng az éjszaka

minden hulláma, csillaga,

csípője urna-íve közt

a virrasztó halál maga.

Ó a közös kétféle vágy

vakon egymás felé szalad

egyetlen cérnaszál-hidon

és a híd mindig leszakad!

Ó tavaszi játszadozás,

egy érintés a lomb alatt,

belőle mennyi könny fakad

és nem lehet és nem szabad!

 

 

A KÉT NEM

 

A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kisértet.

 

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfoghatod;

a férfié: minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

 

A férfi -- akár bölcs, vagy csizmavarga --

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

címkék közt jár, mint egy patikában.

Hiába száll be földet és eget,

mindég a semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él -- vagy tán csak élni látszik --

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

 

A nő: mindennel pajtás, eleven,

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedőn fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan címkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.


FÉRFIAK TÁNCA

 

Valaha, valaha

gyermekek voltunk.

Körülguggoltuk a tüzet,

hol kukorica pattogott.

Ágakon lógtunk fejjel lefelé.

Anyánkkal aludtunk.

 

Valaha, valaha

gonoszok voltunk.

Megrángattuk a cica farkát,

kihúztuk a bogarak lábát,

marokkal téptük a virágot.

Ma már csak akkor gyilkolunk, ha kell.

 

Valaha, valaha

tiszták voltunk.

És egy napon

tündért láttunk a hegy felett,

meztelen volt és nevetett

és két kitárt lába között

a Nap, a Nap emelkedett!

Lestük estig,

akkor szétszállt fekete köddé.

Mikor hazamentünk,

anyánk zokogott,

hogy nincs fia többé.

 

A MENYASSZONY ÉNEKE

 

Szép vőlegény

ajtóm előtt:

a szűz remény

igérte őt.

Ide igérte

-- kértem én --

idáig érte

éltem én.

 

Sóvár imám

őt hívta mind,

ágyasszobám

feléje nyílt.

Rámmondták: "Íme,

balgatag,

a földi színre

tompa, vak."

 

Ezüst edény!

fehér virág!

őrző erény!

való világ!

Az üdv a számon

föllobog:

ágyasszobámon

ő kopog!

 

Bensőmbe hő

villámlik át,

megtörte ő

az éjszakát --

 

és szív-szerelmét

szent csatán

szirom-lepelként

ontja rám.

 

Csókunk soha

véget nem ér:

a lélek a

lélekhez ér

s mint hajnal-lázban

fellegek,

örök-egy nászban

úgy lebeg.

 

 

FAMILIA

 

Édes bogyót, csorgó húsu gyümölcsöt,

sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,

tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot

holnapra is hagyjatok gyerekek! késő este van.

 

Tücsökdal szőttesén madárfütty kacskaringók, és ti álmodtok

illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.

Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölött

megcsókolom a levegőt s tenger ragyog szivemben.

 

 

PASTORALE

 

Bőrödre zöld fényt lop a félhomály

s két szemgolyód egészen elsötétül.

Lehelleted a vállgödrömbe szédül,

nyakamra száll a pilleszárnyú száj.

 

A szíved lüktetése szíven üt,

feszes indák fonódnak derekamra,

te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,

élő koporsó, átfogsz mindenütt.

 

Oldalam bordás tengerpartja mellett

hogyan hullámzik a nyakad, a melled!

Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.

 

Megindulnak félelmes áramok

mint fellegárnyas föld felé a villám.

Aztán bokrot von a könny a pupillán.


 

ANYÁMNAK

 

Termő ékes ág, te,

jó anya,

életemnek első

asszonya,

 

nagy meleg virág-ágy,

párna-hely,

hajnal harmatával

telt kehely,

 

benned kaptam első

fészkemet,

szivem a sziveddel

lüktetett,

 

én s nem-én közt nem volt

mesgye-hegy,

benned a világgal

voltam egy.

 

Álmom öbleidbe újra

visszatér --

álmom öbleidbe újra

visszatér!

 

Alabástrom bálvány,

jó anya,

életem hatalmas

asszonya,

 

szemed Isis smaragd-dísze,

tiszta, szép,

hajad Pallas bronz-sisakja,

színe ép,

 

csak arcodon lett keményebb

minden árny,

mint a délutáni égen

vércse-szárny.

 

Első szép játékom,

jó anya,

gyermekségem gazdag

asszonya,

 

a kamaszkor tőled

elkuszált,

szemem a szemedbe

nem talált.

 

Így tűnődtem: "Mért szült,

mért szeret,

ha örökre élni

nem lehet?

 

Énmiattam annyi mindent

öl, temet!

Mért nem tett a hóba inkább

engemet!"

 

A kamaszkor tőled

elkuszált,

férfi-szívem újra

rád-talált,

 

férfi-szívem a szivedre

rátalált,

megköszön most percet, évet

és halált.

 

Álmom karjaidba

visszatér,

álmom karjaidba

visszatér...

 

Erős ház, szép zászló,

jó anya,

sorsomnak nyugalmas

asszonya.

 

Majd ha cseppig átfolyt rajtam

mind e lét,

úgy halok az ős-egészbe,

mint beléd.

 

HAZATÉRÉS

 

Anyám szemében kapzsi féltés.

Apám szemében görbe vád --

hogy megjöttem, fölhozta mégis

a legvénebb üveg borát.

 

Kutyánk bőrbeteg és öreg már,

csupa csont... nézni siralom.

Nemsokára, tudom, elássák

a lucernás domboldalon.

 

Vacsorázunk. Pár szó -- és csönd lesz.

És az a csönd úgy kiabál.

Mintha az étel sótlan volna,

mikor pupozva van a tál.

 

Rámnéz anyám, rámnéz apám is:

Nem az van itt már, aki volt?

És fönn az égen, úgy mint régen,

rostokol a nagybajszu Hold.

 

Annyit játszottunk a kutyánkkal

együtt, mind vad imposztorok!

Most, hogyha fejét megsimítom,

végigvonaglik és morog.

 

Miért nem tudunk már örülni,

ha étel és bor oly remek?

Miért vagyunk mi mind a Földön

olyan örök idegenek?

 

Miért nem tudok sírni, bőgni,

hogy megvénül anyám-apám

anélkül, hogy megsimogatnám

az arcukat, mint hajdanán?

 

Három holt idegent takar majd

a borostyános kriptabolt.

És fönn az égen, úgy mint régen,

rostokol a nagybajszu Hold.

 

CANZONE

 

`Feleségemnek`

 

Még nem tudom, hogy mennyi van nekem,

ó, hallgat még felőled benn a lélek,

mely fátylat von köréd, szerelmesem,

s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,

jósorsodat hozom, vagy tán halálom

arany s gyémánt díszét, még nem tudom:

      új, mézes fájdalom

indái közt nehéz utat találnom.

 

Csak azt tudom, hogy társra sose várt

az én szivem s lettél egyszerre társa,

elvéve tőle életet s halált,

hogy visszaadd másféle ragyogásra;

hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had

hazátlan csörtet villámtűz elől;

      és kunyhóm összedől,

ha benne otthonod meg nem találtad.

 

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden

szinte öröktől ismerős a testem,

fejemnek fészke ott a kebleden,

s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,

semmit se titkolok s ős-ismerősen

jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,

      imbolygó szánalom,

vagy éji égen csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,

szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;

kicsinyke úrnő, térdedhez buvik

s elszunnyad az érzékiség kutyája;

és benn a Fénykirály, az örök ember,

még hallgat, tán nem tudja szép neved,

      s nem mond itéletet,

így vár piros ruhában, szerelemben.

 

 

 

HÁLA-ÁLDOZAT

 

 

Szememnek `Ady` nyitott új mezőt,

`Babits` tanított ízére a dalnak,

és `Kosztolányi`, hogy meg ne hajoljak

ezt-azt kívánó kordivat előtt.

 

Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak

mint csillagok, vezérlő tűzjelek.

Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek

érzi minden pompáját a daloknak.

 

De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre.

Három kanyargó lángnyelv sisteregne,

ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

 

Oltáromon vadmacska, páva, bárány:

három költő előtt borul le hálám.

Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

 

 

 

KODÁLY ZOLTÁN

 

Örvendj, Pannonia, szökkenj virágba:

ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked,

én állok kicsinyeid ágya mellett,

lépteiket az én dalom fogadja

és csalogatja folyton magasabbra

mint a sziklán vérnyom a vadászt. Ki engem

hallgat már bölcsőjében és tovább:

szándéka ellen is színig telik

szándékommal, s nem ád okot haragra.

Itt minden szívet én vettem magamra,

kezem között melengetem, és rátapad

nem-földi asszonyillat bélyege.

Itt minden lépést én vettem magamra,

alájagördül vérem szőnyege.

Árát megadtam. Örvendj, szökj virágba:

a kóbor széltől elragadtalak,

hogy tiszta szálból szőjjem a jövődet.

Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.

 

 

DSIDA JENŐ EMLÉKÉNEK

 

Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől.

   Fájdalmas, ha a mű csonka lesz, abbamarad.

Csonkán is rege-kincs a Tiéd -- de kivánhat a lélek

   porba-lökött hontól üdvöt a tiszta dalért?

Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset,

   Téged, Széphangú! nem feled el sohasem.


 

ÜDVÖZLŐ KÁRTYA

 

`(Fülep Lajoshoz)`

 

A rétet lerókázza szakadatlan

ipar-csatorna, gyilkos áradat.

Sorvasztó gyalázatban megmaradtam,

satnya kóró, gesztenye-törzs alatt.

A fű kiégett, én csak elfakultam,

annyi vigaszra mégis van okom

hogy ész nélkül, nem-értőn, nyomorultan,

óriás lombjába nézek vakon.

 

 

HÖLDERLIN

 

míg lábon járok eszméletlen élek

elalszom és álmomban ébredek fel

a távolság gyűrűvé összezárul

nem világít nekem többé a reggel

 

a térben a fekete nap ragyog

nem tudom mikor dél és mikor éj

égi léggel öntöz külön időm

állandó boldogság és nincs veszély

 

 

JÓZSEF ATTILA UTOLSÓ FÉNYKÉPÉRE

 

A szemből, honnan minden ég kifolyt,

bánat, keserüség befele szédül.

Pókláb szalad péppé-vált teste nélkül

és egyhelyben kaszál a széttiport.

 

 

 


MERÜLŐ SATURNUS

 

`T. S. Eliot emlékének`

 

 

Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom,

nincs felelősség, menhelyen könnyű az aggnak élete.

Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt

deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta -- bolond! --

és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő

végtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset,

hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt,

minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe

a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.

 

Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.

Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj

nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot

kitúrja -- bánjam-e? -- már nem hivatásom,

agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant

szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk

bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból,

a kapuba rakott robbanásból --

                                                  Mint ha sínén a vonat

rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs --

bánjam-e? -- lehet, megállítják a végső percben;

vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;

talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül:

ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.

Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört,

könnyű szalmán heverni évezredek

fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban,

én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

 

 

NOCTURNUM

 

Végtelenül únom szünetlen

zártságomat egy férfi-testben,

percre sem múlik jelenléte,

közös ágyban kell hálnom véle,

érzem melegét, nyirkát, végig

lábujjától hajgyökeréig,

beleinek kacskaringóit,

hím-rönkjét, meddő mellbimbóit,

tüdő-tömlője tátogását,

változékony szívdobogását,

zsibbadt s hegyes fájásait,

gyönyöre villanásait,

szomjazását és éhezését,

zsákként telését-ürülését,

s benn ahány érzés, eszme kel,

tudnom kell, bár nem érdekel.

Állati mézes testmelegben

mint döngő piszkos ólban fekszem.

Únom ha ébersége harsog

vagy öntudata híján hortyog,

érzékei szűk ablakát,

értelme apró színpadát

hol emlékek s tanult jelek

összefogódzva lejtenek.

Únom dajkálni, dédelgetni,

szurkos hátulját törölgetni,

gondjainak időt áldozni,

s az ő fejével imádkozni;

szolgálom türelmesen, ingyen,

bár hozzá semmi közöm sincsen.

Nem hóhéra, de gyámola,

megölni nem fogom soha:

maholnap úgyis vége van,

vagy békésen, vagy kínosan.

Minden ízinkje, porcikája

örökre bakzana-zabálna

s a mohón izzó pöttöm elme

új tudnivalót mindig lelne:

de én a hús-kapcsokba róttan

szorongok mint egy koporsóban.

Míg él s lót-fut, halott vagyok,

s ha ő nincs, megszabadulok,

vissza, az Isten szerelmébe,

nem vagyok semminek se része,

önmagammal nem osztozom

testi vagy lelki koncokon,

vagyok a gát-nélkűli bőség,

az észrevétlen lehetőség

aki mindent magába-fogva

teljes kincsét szünetlen ontja.

 

 


PSYCHÉ

 

`Egy hajdani költőnő írásai`

 

 

 

`Emlék`

 

`Tállyán, 25. Octobris Anno 1809.`

 

 

Tsak keze vólt akkorka,

Mint ruhádon fodorka,

Tsak lába vólt akkorka,

Mint korai ugorka,

Tsak szeme vólt akkorka,

Mint gyullatlan sziporka,

Tsak szája vólt pitzurka,

Tsak haja vólt kunkorka --

 

Tsak törzse meg feje vólt,

De ő maga sohse vólt,

Álmodád, semmi se vólt.

 

 

 

`Dall`

 

 

Kis kertemet tiprod, féktelen lovatskám,

Tiéd vagyok, érts-meg, légy óvatos hozzá.

   Nem örömest mondám,

   De gonoszok

   Szája morog

   Reám vádaskodván.

 

Ha feléd gondolok, harmatos a testem,

Mint nyáron folyóban, gázolsz a véremben,

   El-bágyasztol engem.

   Mérd eszedre,

   Ha kedvedre

   Nem mindent tehettem.

 

Úgy el-aléltattál, most sebzetten élek,

Ha nem várlak, sírok; és ha várlak, félek;

   De még is remélek.

   Magam vagyok,

   Meg is fagyok;

   Véled el is égek.

 

`Tállya, Februarii 1811.`

 

 

 

`Szózat Katitzához a férfiak ügyiben`

 

 

   Kátai Kata,

   Menta illata,

Levendula harmata!

 

   Halld kérésemet,

   Hogy kedvesemet,

Ki engem híven szeret,

 

   Te ne izgassad,

   Ne háborgassad,

És kedvemre hagyhassad.

 

   Keressed párod,

   Meg is találod,

Ha szereted, imádod;

 

   És ő is téged,

   Tulipán szépet,

Rubintos ékességet.

 

   Ha legény vólnék,

   Reád omolnék,

Rajtad mindent tsókolnék;

 

   De leány vagyok,

   S ha lessz rája ok,

Várj, szemedbe-karmolok.

 

`Mádon, 1811 tavaszán`

 

 

 

`Klavier studium`

 

 

Brokat ablak-kárpit dupla szárnya

Nap-fényt enged a setét Salonba,

Ferde tsóva, át-látszó világos,

Benne kóválognak porszemetskék.

A homályos hátsó falon ráma

Őrzi eggy Rákóczi-Déd-anyámat,

Ott setétűl a Klavier alatta,

Mint nagy medve, Pleyel instrumentom,

S áll mellette a Mester Lavotta.

Nagy szag árad zsíros tsizmájárúl,

Széles arczát bibirtsesre itta,

Rekkent vatskos hangon ő vezérel.

Elsőként Christinka űl ijetten

A setétlő medve fog-sorához,

Melly naponta kis leányt ebédel.

Tejszín bőre, kássa szőkesége

Versent villog a gyér nap-sugárral,

Eggy könyörgés kövérkés alakja,

Szurkol, fél az óriás tehénke.

Lassan el-kezd hang sort pettyegetni,

Ám a Mester rőt vastag kezével

Ujjatskáit másként igazíttya:

-- La-sol, la-sol, Christina Comtesska,

Ez meg itten fa-re-mi, nem érti? --

Köny kút nyillik, tseppel, majd özönnel,

Gyász futás a harczbúl. Én jövök most,

És a do-re-mi-hez én sem értek.

Mit tehessek? Praeventiv haraggal

A mord medve fog-sorához vágok:

Bestye reszkess, itt a hős oroszlán!

Majd le nem rogy, még a fája is nyög,

A hogy móldva tánczot kalapálok,

Maior s minor mind eggy-másba frettsen.

Fejet tsóvál jó Lavotta Mester:

-- A kis-asszony a fekete ördög,

A kis-asszonyt én meg nem taníttom.

 

`Tállya, 1812.`

 

 

 

`A habozó türelmetlen`

 

 

Szájára tsókot adni,

Aztán belé karolni,

Ő véle kertbe futni,

Virág ágyásra vonni,

Hamar melléje dőlni,

Madár-zaj Edenében,

Magnolia rejtekében.

Tenném, de nem merem még.

Kissé ő tűle félek,

Talám mortzoska lenne;

Nagyon félek magamtúl,

Talám heveske lennék.

 

`Pátzinban, 1812. Julius.`

 

 

 

`Ifjú báró Vesseléni Miklóshoz`

 

`Széphalom, 1812. Oct. 21.`

 

 

Engedd jobb kezemet vas markodbúl, Mika lelkem,

   Tíz sorom emlékűl véle rovom le neked,

Zúzhatod addig a bal mantsom, s a hajam szimatolhatd,

   Ám de fülembe ne nyalj: benne Pythón tsavarog.

Dalla Kazinczy s Bersenyi hozzád, még piczi vóltál;

   Im-már nagy buta mén, értsdd a Sibylla szavát!

Néhai tisztes Atyád bánatba veté feleségét,

   Jobb s rosszabb te se léssz, senkit is el ne vegyél,

Bal kezemet tsókold ha tiéd, ne akarjad a jobbom,

   Senkinek én nem adom, szebb ha szabad maradok.

 

 

 

`Illustrissime Kazinczy Ferencz úrhoz`

 

`Széphalomra Sáros-Patakrúl, 1. Novembris Anno 1812.`

 

 

Kegyes sugárú, nyájas fényű Sirius

Még ridegen alvó tengerünk hullámain,

S nékem (ha szabad így szóllanom) Elmém és Szivem!

Első hálám Desevffi Jósefé legyen,

Mert Kassárúl röpíte lovakkal, fellegen át

Engem Kegyelmed tárt atyai keblébe és

Sophie Asszony figyelő szemébe; szép tatár

Metszésű ferde szem. Jósef bátyám tanú,

Hogy sem Poppaea, sem Semiramis, tsupán

Gyermetske vagyok; lantot kezembe ő ada,

Bibliothecája kintseit mind meg-nyitá

Elöttem, hogy ne maradnék pusztai vad fakó;

Már tsets-szopó koromban ölben ringata

S ezért gyakran le vala pisilve általam,

Nem Respectus hiányábúl (hiszem ez tülem

Akkoron is távol álla s az olta is) hanem

Még gondtalan Necessitas vezérele.

Im-már kell vallnom ártatlan lelkembül és

Kisded, de igyekvő elmémbül: miként ama

Jó Kassai Böltset, a Széphalmi Szentet is

Úgy tisztelem, sőt még inkább, ha ugyan lehet,

És eggy-azon érzékeny kút-főmmel (ez szivem).

Habent sua fata libelli: eggy szép napon

A kis gubóbúl már a pillangó ki-kélt:

Hogy Uram ditső karjába emel, nagy dísz nekem,

És gyenge piczintűl tellhetőn viszonzom is,

Ha Sophie Asszony mesgyéjit nem sértem és

Kegyelmedet nem fárasztom túlságosan.

 

   Utólagos hozzá jegyezésem: Ezen Epistolát Kazinczy Úrnak elkűldni

nem merészlém. Hiszem ő bizonnyal meg-botsájtná, mivel brillians

humora vagyon -- hanem a kik fel-tehetően szintén, de nem szintúgy

olvasandnák!

 

 

 

`Barátnéjaimnak`

 

`Bavariában, S. Catharina Convictusban, 14. Februarii 1813.`

 

 

Álmomban falumban

Jártam jeltelen,

Mint Elysiumban,

Psyche, nem tetem,

Szita-szárnya sintsen,

Könnyebb mint a moly,

Hogy árnyat se hintsen,

Láthattlan gomoly;

Ám de pillantásom

Még-is fogva volt,

Édes látomásom

Mind belé hatolt,

Tsak az férkőzött-be,

Mit vágyam viszen,

Szemeimre kötve

Nagy koloncz szivem.

Nem a Menny országot,

Tiszta ragyogást,

Tsak honni világot

Láthaték, mi mást:

Bodrog hídgya mellett

Vásáros sereg,

Álmomban se tellett

Hogy bábot vegyek,

Posztó újjasom van,

Vászon rokolám, --

Mit jó lesni rajtam,

Pislogatni rám?

Két kezembe pányva,

Eggyre pörgetem,

Fordúl fejre lábra,

Által szökdelem,

Eggy czigán a réten

Nékem hegedül;

Jó Atyám fut érttem,

Karja rám terül.

Botlik eggy sír kőbe,

Villog aranya,

Futunk temetőbe,

Neheztel Anya. --

Ekkor ébredek-fel,

Fejér zárda fal

Köztt ásít a reggel,

Szürke ravatal,

Áll egy vén beguina

Kamránk közepén,

Szeme mint ha rína,

Varnyú feketén,

Pöndölben mi sárga

Süldő malaczok

Térgyeplünk imára,

Fogunk is vaczog.

 

 

 

`Psyche Confessioja`

 

`Buda, 23. Oct. Anno Domini 1814.`

 

 

Bolond Atyám hívott Psychének,

Ez harmadik kereszt-nevem.

Mindég Amor karjában égek,

A Lélek és a Szerelem

 

Külön nem válható sohsem.

Míg másúlásibanreménylek,

Hívságos forgalomban élek,

Tarka s vidám az életem;

 

S ha majdan eggyszer tsendre térek,

Nem forgok többé: meg-lelem,

Hogy Szerelemre vált a Lélek

S Lélekre vált a Szerelem.

 

 

 

`Ungvár-Németi Tóth Lászlónak,`

 

a Poesisben Mentoromnak, de semmi egyébben nem.

 

`Pesten, 1814. esztendőben ősz-utó hava 10-dik napján`

 

 

Laczkó, ugyan hiába

Pislogsz-ki könyveidbűl

Tűzes szemekkel én rám.

Az ollyan nagy tudósnak,

A millyen vagy te Ficzkó,

Minden tudás a fejében,

Az-után alább se-mennyi.

Görbedt silány kukacczal

Horgássz keszeget toczóbúl,

Ne tengeri Sirenát.

 

Bármelly suttyó kölök tud

Lapos tsókot le-kenni,

Bármelly reves karó tud

Érzéstelen döfölni;

Könyvekbűl meg nem érted,

Mint kell nyakon lehellni,

Nyelv-tsútssal fülbe mászni,

Czimpák tsókolgatását,

Bimbók birizgatását,

Hajlások songatását,

S ha már a kis fazék forr

Véletlen bé-hatolni

Tsiklándva és tsavarva,

Hogy az el-bízott libuczka

Levegő után sepegjen,

Ismerve Herosára.

 

Maradgy nem illy igényes

Úrnőid szoknya-szélén:

Ágnes, jámbor lovatska,

Nem vet le a nyeregbül,

Akár mint nyargalod-meg;

És Klára, komolly kisasszony,

Hideg Pallas Athena

Se óhajtson külömbet.

 

Ha helettök engem áhítsz,

Ne Philosophiábúl,

Tanulj Empiriábúl

S Natúrábúl, barátom,

Hogy fűzőmet meg-oldhassd.

Ficzkó, engedd-meg: addig

Hypatiád lehessek,

Ki ha ifjait taníttá,

Hogy vágyódást ne keltne,

Arczát el-fátyolozta.

 

 

 


`Tükör előtt`

 

Rég, ha járkáltam zajogó piarczon,

Mint csudán ámúlt az egész közönség,

Dolgozó kézbűl kiesett a szerszám:

        Imhol a legszebb.

 

Testesűlt álom vala földi képem,

Lázas örvénylés kerekűlt köröttem:

Venus Istennő lerepült az Égbűl,

        Minden elolvad.

 

Most, a harminczad telemet taposván,

S látva tükrömben, szaporúl a ránczom:

Szinte meglep, milly csipetet törődöm

        Kűl alakommal.

 

Ennyi bájt kegybűl ada? bűntetésbűl?

Mit tudom hogy ki; s jöve vissza szedni.

Úgy is ellen-tét vala női testem

        S férfiu lelkem:

 

Kívül édes lágy simaság, de bévűl

Szikla görcsökben feszülő nehéz ércz,

Óriás műhely, veritékben ázó

        Szomjas örök tűz.

 

Vad czigány vérem hamarébb megérlelt,

Mint a sok jámbort, s hamarébb lehervaszt,

Nincs segítség itt; ha talám akadna,

        Úgy sem akarnám.

`Chramow, 1825.`

 

 

`Egy könyv árúshoz`

 

Kérdezi, tisztes uram, hogy versim mért nem adom-ki?

   Mert a Hypocrisis nagy fene torka le-nyel.

Mit mindenki csinál, gyakran csak phantasiálom,

   És lecsinált csúffá válhat a phantasiám.

 

II.

 

Írám hosszas rendjét sorsom verseinek

Mindég történetbűl, mindég valakinek,

Ki czímzettje vala, olvasója vala,

Bánom, rejtse aztán feledtség angyala.

`Pest, 1825.`

 

 

`Mariska leányom`

 

Nyakig a paplanyba takarva,

Szemei alvásra bevarrva,

Még ébren figyel az orrocska,

Már álom-tenger a hajacska.

Johannisberg, 1826.`

 

 


ELSŐ SZIMFÓNIA- (A négy évszak: Jubilus, Himnusz a Naphoz, Valse triste, Haláltánc)

 

 

Ti rengeteg fényben remegő vidékek,

ti hallgatag erdők, hintái az égnek,

   ti párolgó rétek,

kedvemet kék labdaként magasba vigyétek!

 

Te szinarany torony, tavaszi szerelem!

halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem?

   kedvedet mint tegyem?

Hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem.

 

Íme, a madarak ismét dalba fognak,

a százlábuak a kő alatt mozognak,

   paripák nyihognak,

láncolt óriások is odvukban forognak.

 

A pecsenyesütő közeleg a nyárssal --

siet a gazda a tavaszi szántással,

   vizek apadással.

Proserpina kecsegtet kétszeres áldással.

 

Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke,

szánalommal tekints sziklákra, rögökre:

   mért vannak örökre,

mikor csak a mulandó lelhet örömökre?

 

 

 

`Himnusz a Naphoz`

 

 

Lassú tűzzel guruló Nap,

gabonával vemhes hónap

templomában áldozópap!

 

Mit tudsz a tünő örömről,

ami a rügyön dörömböl,

hős-hűst váltó légbe bömböl?

 

Vasárnap van: ládd, a réten

lányok kergülnek középen,

mint a hattyúk, habfehéren.

 

Kebelükben lángok laknak.

Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,

meg se kérdik. Így mulatnak.

 

Áldd meg őket, bizsergető

arany-korbács, nedv-kergető

legmagasabb égi tető!

 

Csókold hajról-hajra őket

s a lócán a vén ülőket

és a tarka temetőket.

 

Pondró ébred zöld ereken,

görnyedt ember bottal megyen,

csontváz kattog fönn a hegyen.

 

Lompos farkú szél csatangol,

por-gubát varr, ágat hangol.

Tej csordul a nagyharangból.

 

Nap, ős-éjü forró csónak,

élettelen, maradj jónak,

kötözőnek, oldozónak.

 

 

`Valse triste`

 

 

Hűvös és öreg az este.

Remeg a venyige teste.

Elhull a szüreti ének.

Kuckóba bújnak a vének.

   Ködben a templom dombja,

   villog a torony gombja,

   gyors záporok sötéten

   szaladnak át a réten.

   Elhull a nyári ének,

   elbújnak már a vének,

   hüvös az árny, az este,

   csörög a cserje teste.

Az ember szíve kivásik.

Egyik nyár, akár a másik.

Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.

Lyukas és fagyos az emlék.

   A fákon piros láz van.

   Lányok sírnak a házban.

   Hol a szádról a festék?

   kékre csípik az esték.

   Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,

   nem marad semmi emlék,

   az ember szíve vásik,

   egyik nyár, mint a másik.

Megcsörren a cserje kontya.

Kolompol az ősz kolompja.

A dér a kökényt megeste.

Hűvös és öreg az este.

 

 

`Haláltánc`

 

 

Öreg csont,

ifju csont,

rajta-rajta-rajta.

Pőre Panni, szár Boriska,

lyukas Jancsi, zörgős Miska,

öreg csont,

ifju csont,

rajta-rajta-rajta.

Mindenfelé csupa hó.

Döcög a Hold, a fakó.

A fagyos fák kérge pattan,

a jég reccsen a patakban.

Hé-hahó,

hőhe! hó!

kocog a Hold, a fakó.

Nincs itt gyász, nincs itt láz,

lábszárunkon, gerincünkön

szerelem se citeráz.

Nincs kikapós, nincs erényes,

nincsen morcos, nincsen kényes,

öreg csont,

ifju csont,

rajta-rajta-rajta.

Amíg éltem, gazdag voltam,

parádésan furikoltam.

Osztozkodnak sok ruhámon,

nincs egy veszett pityke rajtam.

Öreg csont,

ifju csont,

rajta-rajta-rajta.

Amíg éltem, szegény voltam,

répát faltam nyomorultan.

Egyszer csak a répadombról

az árokba legurultam.

Öreg csont,

ifju csont,

rajta-rajta-rajta.

Amíg éltem, leány voltam,

kötényemben almát hordtam.

Mind megették a legények,

csupa váz és bőr maradtam.

Öreg csont,

ifju csont,

rajta-rajta-rajta.

Amíg éltem, legény voltam,

leányokat csiklandoztam.

Hegyes bajszom szálai közt

giliszta túr a homokban.

Öreg csont,

ifju csont,

rajta-rajta-rajta.

Amíg éltem, kövér voltam,

sokat ettem és szuszogtam.

A lelkem mint nagy büdös szél

szállt el, mikor megpukkadtam.

Öreg csont,

ifju csont,

rajta-rajta-rajta.

Amíg éltem, sovány voltam,

vékony árnnyal bandukoltam.

Mint a kidült komlókaró

olyan voltam, hogy meghaltam.

Öreg csont,

ifju csont,

rajta-rajta-rajta.

Se szántások, se utak.

Mind hidegek a kutak.

Jégcsap lóg a kereszt-ágon.

Álom tesped a tanyákon.

Hé! Hó!

Mindenfele mély hó.

Pőre Panni, szár Boriska,

lyukas Jancsi, zörgős Miska,

öreg csont,

ifju csont,

rajta-rajta-rajta.

 

 

 

AZ ÉLET VÉGÉN 1969

 

Átbóbiskoltam teljes életem.

A látványok, mint álmomban, forogtak,

semmit se tettem, csak történt velem,

ezernyi versemet fél-éberen írtam

dohányfüstben, nem is tudom hogyan.

Süvölvény-kortól fogva mostanig

asszony-kormány pólyált vattába és

elzsongított, nem bírtam tenni, élni,

szunnyadtam délben, írtam éjszaka,

sötétben szálltam, mint a denevér,

benső szemem nyílt a külső helyett.

Ha közben bölcsesség, vagy balgaság

felrázott volna, szenvedés, akármi:

kazánom túl-erős volt, sose robbant,

minden belül kavargott, forrt, feszített.

Dúlt két világvihar, százmillió

ember pusztult, meghalt anyám-apám:

álmomból serkentőnek mind kevés volt,

akárhogyan szégyenlem, így igaz.

Mindent vetítővásznon éltem át,

még akkor is, ha engem hajkurásztak

disznót őrizni, vagy sírt ásni, vagy

fejem körül fütyültek a lövések,

aludtam folyton, egykedvűn. De most,

hogy vénülés megrázza tagjaim

és bőrömben koccint a csontjaimmal:

végtére fölriadnék és szaladnék

szürcsölni elmulasztott kéjeket,

örülni, s örömöt megbánva, fájni,

késő gyönyörtől megrokkanva halni,

bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan,

mint trágyadombon a veszettkutya.

De, mint mindent, ezt is csak álmodom.

Ha mindeddig nem ébredtem: tudom,

most már halálig hortyogok. Talán

a haldoklás majd ébren szembesít

minden mulasztás terhével. Talán

az álmon túli csöndben ébredek.


AZ ÖRÖK HOMÁLY

 

Ülök a napsütött falon

s egy árnyékon gondolkodom.

 

Bokám körül hűs áradat

birtokba vette lábamat.

 

Ahogy növekszik, ő az éj,

mellemre és fejemre tér.

 

Terjed hamar, nincs semmi más,

csak ő, a teljes pusztulás.

 

Egykedvű, nem bő, nem szoros,

ősidő óta otthonos.

 

 

CSEND

 

A félig nyitott ablakon

behajol a szél a szobába,

a világűr csendje, magánya.

 

A bútor szögletétől

a légi fellegekig

és az égi csillagokig

a csend vonulása lakik.

 

Rozsdája

a lárma.

 

 

HŰS

 

Megül a csend a fán

a lomb közepén.

Alig súrolja

egy-két madár.

 

Az árny, az éj

beléje vágva áll.

A lomb közepén

megül a csend a fán.

 

DARÁLÓ

 

Jő a fecske tavasszal,

minden szívet vigasztal,

       tavasszal

       vigasztal,

csak engem nem nyugosztal.

 

Megterítve az asztal,

vendégeket marasztal,

       az asztal

       marasztal,

engem menni tapasztal.

 

Minden virág tavasszal

följebb nő egy arasszal,

       tavasszal

       arasszal,

tapasszák le tapasszal.

 

Szemben ennyi pimasszal

teli vagyok panasszal,

       pimasszal

       panasszal,

nem bírok a ravasszal.

 

Körben csupa kopasz fal,

följajdúl a panaszdal,

       kopasz fal

       panaszdal,

búbánatot magasztal.

 

 

SZÓ

 

Aki a szót megragadja

sugarát is ragyogtatja

árnyékát is megmutatja.

 

Aki a szót elcsépeli

fényét árnyát elkeveri

magasságát porba veri.

 

 

HÁRMAS

 

Mezítelen a jelenkorom.

Szakadt ruhák osztoznak multamon.

Jövendőm futkos a folyosón.

 

 


MAJDNEM SZONETT

 

Húszéveskori önmagunkkal

ha találkoznánk negyvenévesen:

irigyelnénk, vagy megpofoznánk.

 

Aki tegnap voltál:

ma már nem te vagy,

Aki holnap léssz:

ma még nem te vagy.

 

Csak az emlékezet csalása fűzi

egy életté a folyamatos halált.

 

Mert meghal szünetlen

az én, meg az énre az én,

a bennem sületlenebb én,

a velem okosabb én,

a rajtam kopottabb én, meg én...

 

 

SZÁZADVÉG

 

Huszadik század vége: az idősebb

fáradtan nyalogatja sérülését

mit háború és diktatúra ejtett,

s az ifjabb tombol emléktelenül.

 

Korszak-váltás. Tagolt beszéd helyett

néhány tucat indulatszó elég,

míg füst-gatyában és már ismerősen

s lomhán megérkezik az ismeretlen.

 

 

 

TAVASZVÁRÓK

 

Megládd, megint futunk a berken át,

        feledve tél jegét.

A záros kert-ajtón s a kerten át,

        ha felszikkadt a rét.

Most hűs estére hűsebb éjszakát

        borít fehér sötét.

De majd megint futunk a berken át

s fogjuk köröskörűl az almafát,

        feledve tél jegét,

        ha felszikkadt a rét.

 

 

 


FURULYASZÓ

 

 

Mi fáj?

Mi volt

és elszökött,

emléke leng

a táj fölött.

 

A vándor-út,

a zsák,

a bot,

meg nem becsültem

s elhagyott.